Korábban jelentkeztem egy kisebb cikk formájában egy felhívással, amellyel arra próbáltalak rábírni titeket, hogy írjátok le azt, ahogyan megismertétek az Arsenalt aztán küldjétek el nekem és később az általatok leírtakat az oldal látogatói majd elolvashatják. Néhány látogató már küldte is a saját sztoriját, ma megosztok veletek két újabb történetet.

Amennyiben úgy gondolod, hogy szeretnéd megosztani a többiekkel azt, hogyan ismerted meg az Arsenalt, nincs más teendőd, mint leírni azt Jegyzettömbbe, aztán elküldeni csatolt fájlként az e-mail címemre: lodicsaba@citromail.hu.

-Vasárnapig küldhetitek el a történeteteket, azt követően már lezárul ez a rovat az oldalon.
-Ugyancsak vasárnapig küldhetitek el a Facebook csoportban futó 'Legarsenalosabb szoba' játékra a fényképet a szobátok Arsenalos szegletéről, ugyancsak a lodicsaba@citromail.hu e-mail címre.

És akkor lássuk a történeteket:

ardaturan:
Az én Arsenal-os történetem elég szomorú körülmények között kezdődött. 2006-ban, 14 éves koromban, egy számora nagyon kedves személy távozott erről a világról. Ez az esemény sajnos gyökeresen megváltoztatta az életemet, mondhatjuk, hogy hamarabb felnőttem, hamarabb fel kellett nőnöm, mint a többi gyereknek. Ez után történt, hogy 2006. május 16-án egy barátom áthívott megnézni a Bl-döntőt. Előtte is néztem focit, bár akkor még inkább a Bundesliga felé tendáltam, de azért tisztában voltam a világ eseményeivel. Mindenki tudja, hogy mi történt azon a napon, az Arsenal kikapott 2-1-re a Barcelonától. Itt még nem köttetett meg az a máig tartó frigy ami a csapathoz köt. Viszont a nyár folyamán, (ha jól emlékszem akkor még a Eurosport) levetítette a TV-ben az előző PL szezon összes gólösszefoglalóját. Unalmamban ezeket néztem. És itt akadt meg a szemem az Arsenálon. Jé, ez az a csapat ami a BL döntőt játszotta. Nem is olyan rossz együttes ez. Aztán szépen lassan magába szippantott az a különleges hangulat, ami ezt a csapatot övezi. Már alig vártam az Augusztust, hogy kezdődjön a bajnokság és élőben is lássam az Ágyúsokat. Onnantól pedig nem volt megállás mára már büszkén mondom magamról, hogy Arsenal szurkoló vagyok. Nem éppen a legszebb időkben kapcsolódtam be a csapat életébe: 2006-ban búcsúzott a Highbury, Bergkamp lejátszotta utolsó meccsét, év végén távozott Henry és Ljungberg. De még így is micsoda csapat volt az! A kapuban az őrült Lehmann, előtte a még fiatal Clichy, a 'már-akkor-sem-szimpatikus-de-mégis-jó-védő' Gallas, a nagy kedvencem Toure, az egyetlen, aki ha nem is játszik jól, mégis imádjuk Eboue, a 'foci Mozart-ja' Rosicky, a 'fehérorosz forgószél' Hleb, a 'brazil bombázó' Gilberto Silva, a 'fiatal varázsló' Fabregas, az 'új-Bergkamp' van Persie, és persze Henry, Titi, a kapitány. Azóta sokan jöttek, mégtöbben mentek, most vannak új kedvencek, de ők is el fognak menni, és megint jönnek mások. Ez már csak így megy. Talán ha nem történik meg az ami történt, ha nem ér akkora fájdalom, veszteség, vagy nevezhetjük akárhogy, sosem találok rá a csapatomra. Így viszont úgy érzem, hogy ez a csapat segített talpra állni, segített feldolgozni a történteket. Volt egy stabil támaszom, amivel tudtam foglakozni, ami lekötött, ami néha boldoggá tett. És ezért sokkal tartozom ennek a csapatnak. Én nem azért szeretem az Arsenált, mert sok trófeát nyer, vagy mindenkit megver, hanem mert itt vannak a legjobb játékosok, mert most ez a divat. Én azért szeretem, mert ez az Arsenal. Ennyi. Aki ezt nem érti, annak felesleges is magyarázni. Ez a hangulat, ez a környezet, ez a millió utánozhatatlan. Mindegy hogy nyerünk vagy vesztünk, mindegy hogy kik játszanak itt, mindegy hogy hol játszunk, mindegy hogy ki az edző, az Arsenal akkor is az Arsenal marad. Mondták már rám, hogy divatdrukker vagyok, sőt azt is, hogy hazaárúló. Ezeket inkább nem is kommentálnám. Nem rég találtam a neten egy nagyon szép gondoltasort, ezzel zárnám mondandómat és kívánok még sok-sok szép évet minden szurkolótársamnak.

"You know what? We lost, yes. We sucked, yes. We disappointed, yes. But we never stopped believing. We never gave up. Cause this is what we believe in, always getting up and moving on. Never giving in. Every time we lost we kept our heads up, even with tears in our eyes, we never stopped believing, we didn't lose faith and hope. Cause we know who we are and we know that we're gonna bring glory to our club and manager. We're the Arsenal. We never lose hope. It was tough and tougher times are to come but we'll greet them and we'll get through them. Cause we're Arsenal. We might not have trophies, but we have our philosophy. We have heart. And we're gonna bring victory. Cause we're Arsenal."

Hobot Krisztián:
Én a nagybátyámnak köszönhetem hogy Arsenal drukker lettem. 2006-ig nem is tudtam focit nézni, annyira nem tetszett. Mikor hazajött Londonból, mindíg kérdezte hogy ki hanyas mezben játszik, de én még a nevüket sem tudtam. Majd a BL döntő volt az első meccsem, amit megnéztem, azt is csak azért, mert más nem volt a tévében. Nem tudom miért, de mikor Cambell befejelte a gólt, nagyon örültem, de sajna utána jött Eto'o és Belletti, és fordított a Barca, és én majdnem elsírtam magam. Még mindíg emlékszem, mikor Beletti megrúgta a labdát, és átment Almunia lábai között. Ezután a nagybátyám megvette nekem a Pes5-öt. Abban az időben még jobb volt, mint a Fifa, és mindíg az Arsenallal voltam, meg a régi legendákkal: Piressel, Bergkamppal, Ljungberggel és persze Henryval. Majd ezek után már folyamatosan elkezdtem nézni az Arsenal meccseket. Beleszerettem Henry bombagóljaiba és cseleibe, és az Arsenal játékába. A nagybátyám hozott haza  Londonból Arsenalos cuccokat, és annyira megtetszett a címerük, hogy mára már az egész szobám Arsenalos. Persze nem csak a szép címer miatt, de azért meg kell hagyni, az Arsenalé a világ egyik legszebb címere. Nagybátyámnak köszönhetem, hogy elmehettem az Emirates kupára, és még sok Arsenal mérkőzésre. Főként Henry miatt szerettem meg a klubot, de szerintem ha nincs ott Henry akkor is az Arsenal lenne a kedvenc csapatom, mivel még 2005-2006-ban nagyon sok jó játékos volt az Arsenalnál, Henry-n kívül is. Sajna mióta Arsenal drukker vagyok, még egy kupát se nyertünk, vagyis csak Emirates kupát. Ez volt az én történetem, hogy hogyan ismertem meg az Arsenalt.