Azt hiszem, kétség nem férhet hozzá, hogy a mai Arsenal nem gyengén más mint amilyen volt az előző évtized első felében. Hiszen hol van már a tavalyi hó, a különböző duplázások, trófeák, vagy netán a 49 meccen árt tartó veretlenség, ami minden szurkolói igényt kielégített? Amikor 'csak' (és szigorúan idézőjelek között értendő!) a BL-döntőbeli vereség volt a legnagyobb bajunk. Most viszont tartok attól, hogy az efelé teljesítmények közelébe sem érnénk oda.

A szezon vége előtt egy-két meccsel még volt néhány nyitott kérdés a különböző ligákban, így hát elmentem a lottózóba, s tettem egy tippmixet. Valahogy szóbakerült az Arsenal is, mint a kedvenc csapatom, mire a lottózós megkérdezte, hogy ki nálunk az edző. Nem is tudtam, hogy a sikerekre való tekintettel büszkén, vagy a jelenlegi teljesítmények tükrében kissé kínosan feleljem, hogy hát, Arséne Wenger. Ennél jobban már csak a válasz lepett meg jobban: az még mindig ott van?!

Persze, megértem, ha a lottózós nem követi figyelemmel az eseményeinket, s gondolom őt is meglepte, hogy Wenger még mindig nálunk dolgozik. Tekintettel arra, hogy az Inter, a Real Madrid hány edzőt fogyasztott el 1996 óta, mi azért elég szépen bírjuk. Különösképpen említeném még a sorban a Chelsea-t, amely csapat az Abramovich-érában nem kevesebb, mint 63 millió fontot költött el menedzserkivásárlásokra, és edzőik végkielégítéseire. Szóval olybá tűnik, hogy Wenger személyisége egybeforrt az Arsenallal, ám kérdés, hogy ez összességében jót tesz-e a csapatnak, jót tesz-e a szurkolóinak. Hiszen egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ha egy nálam tapasztalt szurkolót megkérdeznék, hogy értékelje a Wenger-érát, csak pozitív választ kapnék.

Pedig munkássága első felében, beleértve az Emirates stadion felhúzását is, olyan sikerek állnak az önéletrajzában, hogy ha már semmit nem csinál a karrierjében, Wenger egy pozitív hősként fog bevonulni az Arsenal történelemkönyvébe. A menedzser, aki arsenalos pályafutása kezdetén sorra szállította a trófeákat a csapatával, hogy a másodikban a futball 21. századi szintjére hozza a csapatát. Üzletileg, sportszakmailag, mindenhogy. S tartok attól, hogy Wengert majd csak az Arsnealtól való távozása után lehet majd ténylegesen megítélni. Kérdés azonban, hogy mikor kerül vissza a klub oda, ahová igazán való, az első helyre.

Ha kitekintek egy picit magamra, akkor az jól látható, hogy jelen pillanatban Wengert csak bírálni tudom ilyen-olyan megnyilvánulásai miatt. A csapat az aktivitás legkisebb jelét sem mutatja a beígérteknek ellentétben az átigazolási piacon. főleg azok után, hogy immáron hatodik éve egyszerűen képtelen voltak kitörni a nyeretlenség gyűrűjéből. Természetesen nem szabad elvitatni  Wenger és a menedzsment részét: már megszámolni sem tudjuk, mióta vagyunk ott sorozatosan a Bajnokok Ligájában, ezen kívül felépítettünk egy rendkívül sikeres önelltó modellt stb. De talán mégsem pofátlanság a szurkolók részéről, ha mi inkább valami bádogot szeretnénk, s talán jobb lenne, ha a menedzsment, meg Wenger is efelé irányítaná az érdekeit, mintsem mondjuk az ingatlanpiacra. Már csak a múltra való tekintet miatt is.

De Isten látja lelkemet, sajnálom most az öreget. Bár kínos a csönd, s természetesen ez még változhat, de jelenleg egész Nagy-Britannia az Arsenalon csámcsog: Fabregas a Barcelonához, Nasri valamelyik manchesteri csapathoz léphet le, Clichy pedig hamarosan a Cityé lesz. Új játékosok még a Colney láthatárán sincsenek, míg azokért, akik menni szeretnének, nem jelentkeznek páros kézzel a klubok. Egy hónapon belül az Arsenal Wenger és a szurkolók szemei előtt eshet szét, ha nem változik a helyzet. S ez vélhetően most a franciának is fájni fog, hiszen az ő imádott (bocs ezért) összekukázott csapata elárulhatja ő magát is.

De őszintén, miért is változna? Azok, akik arra tippeltek, hogy az új tulajdonos, Stan Kroenke majd a pénztárcához nyúl, s megadja a kért fizetési igényeket mondjuk Nasrinak, úgy látszik, tévedtek. Merthogy Kroenke csak a rendkívül jövedelmező üzleti szempontok miatt vette meg az Arsenalt, amelyik, mint egy fejős tehén, jól tejel azoknak, akik a tűz közelében ülnek. S ha ez megvan, akkor bocs a kifejezésért, de ki nem sz*rja le a szurkolók igényét a trófeákkal? Hiszen ott vagyunk a BL-ben, ha kifogunk egy jó napot, akkor akár a Barcelonát is megverhetjük, ezzel a szezon le van tudva, mindenki befoghatja a száját. (S azzal, hogy a hivatalos tagoknak kitalált Your Arsenal üzenőfalat levették a weboldalukról, be is fogják.) Csak azért nem kicsit tartom pofátlannak a 6%-os bérletár növekedést, meg a 14 ezer forintos mezeket annak tükrében, hogy egy ígéretüket sem tudták beváltani.

S sajnos ebben, Wengernek, mint menedzser és mint közgazdász, nagy szerepe van. Pontosan ennek az önfenntartó rendszer miatt van az, hogy az Arsenal képtelen versenyezni az átigazolási összegeket tekintve a nagyobb játékosokért a többi nagy klubbal. És itt most nem Manchester City-beli magasságokra gondolok, elég ha megnézzük, mi zajlik jelenleg a piacon. Ott van Samba, akit nem engednének el 15 millió alatt – a Blackburnnek meg van a maga oka, miért nem. Wenger ezek után úgy dönt, hogy akkor megveszi Cahillt, de hogy csökkentse az érte kért 17 millió fontot, odaadná Bendtnert. Ám mivel a dán királyfi nem kell Owen Coyléknak, inkább jegeljük az érdeklődést Cahillért és inkább Scott Dannre hajtunk a Birminghamből, imádkozva, hogy őt hátha olcsóbban elengedik.

Ebből a példából két magyarázat állapítható meg. Az egyik, hogy Wenger fukar és nem akarja egy esetben sem túlfizetni a játékos valós értékét. Ez azért lenne jobb forgatókönyv, mert egy esetleges menedzserváltással megoldódnának a gondok. (Gervinhóért két millió eurón megy a pepecselés.) A másik viszont sokkal nagyobb probléma lehet: a csapatnak 'valamiért' nincs pénze, s csak akkor tudnánk igazolni, ha előbb eladunk játékosokat. Na már most mivel Bendtnerért nincs komoly érdeklődő, és nem is számolhatunk komoly bevétellel, maradnak a jobbak.

A jobbakkal pedig az a baj, hogy őket nálunk nem kell átigazolási listára tenni, mennek maguktól is. Ők ambíciózusak, de ha már nincs trófea, akkor legalább pénz legyen. Csakhogy az Arsenalnál az sincs. Wenger és a menedzsment listáján mindenkinek  van  egy értéke, ami betonbiztos, s amit semmi pénzért nem lép át a csapat, mert akkor oda lenne az önfenntartó modell, oda lenne a fejős tehén-szindróma, s rögtön nem jönne a pénz. Így nincs mit tenni, el kell adni, mert akkor még lesz átigazolási összeg, senki nem lép le ingyen, mint az a ('köcsög') Flamini. A szurkolóknak meg szomorúan kell végignéznünk, hogy azok a játékosok, akik az Arsenalnál, Wenger keze alatt értek be, lelépnek. Úgy, hogy az olyan klubok, mint a Barcelona, többet fizet kézbe egy idegen játékosért, mint a saját neveléséért.

(Egy picit most Nasri, vagy Cesc-védelmében: a csapatot csak a szurkolók szeretik. A játékosoknak nem kell imádniuk a munkahelyeiket, emiatt van az, hogy ennyire közömbösnek és hálátlannak tűnhetnek a távozni akaró játékosok a csapattal szemben még úgy is, hogy az Arsenal nélkül vajmi keveset érhettek volna el. A szívvel-lélekkel való küzdés azonban elvárható minden esetben. Ennek tükrében érdekes szemügyre vennünk, hogy ki hogyan reagált az elvesztett ligakupa döntő után!)

Az önfenntartó rendszernek, az Arsenal körében pedig maximum annyi lehet az előnye, hogy az UEFA-kezdeményezésének hála, a jövőben csak olyan csapatok indulhatnak az európai kupaporondon, amelyek valóban csak annyit költenek, mint amennyi a bevételük. Jól hangzik, hogy a Chelsea, vagy a Real Madrid, vagy éppen a Manchester City most a sorozatos költekezéseik miatt pácban van, de komolyan azt hiszi Platini, hogy ha kizárja ezeket a csapatokat, majd Florentino Perezék vígan eltöltik a hét közbeni keddeket, szerdákat mondjuk kártyázással? Persze, hogy nem. Amíg náluk vannak az ütőkártyák, a játékosok, akik képesek megteremteni a világklasszis futballt, ők diktálnak. Ha éppen nem felelnek meg az UEFA Financial Fair Play szabályainak, s ha emiatt kizárják őket, akkor majd alapítanak egy másik sorozatot, azt annyi. Oda figyelnek majd az emberek, oda mennek majd a szponzorok is. Az Arsenal meg majd játszhat az üzletileg kiváló csapatokkal a Bajnokok Ligájában, meg is nyerheti azt, csak éppen annyi lesz a presztízse a dolognak, mint mondjuk a klub világbajnokságnak: semmi.

Ezeknek a történéseknek a függvényében tudom csak azt gondolni, hogy a Wenger-éra utolsó célkitűzése, a csapat a futball új alapjaira való áthelyezése csak úgy teljesülhet, ha az Arsenal – egy kis ideig, bevállalva a kockázatot is – vagy megnyeri a bajnokságot, vagy kiesik az első hat közül.  Hogy Wengernek ne maradjon több magyarázata és alibije a sikeretelenségre az állandó BL-indulással való mentegezősése után. Hogy az Arsenal megszabaduljon azoktól, akik csak a pénzügyi hasznot látják a csapatban. Hogy az összes olyan játékos, aki nem teszi ki szívét-lelkét a pályán, kotródjon. S akkor talán eljöhet egy újabb virágzás is.