Talán nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy érzelemmentes futball nem létezik. Egyszerűen képtelenség úgy végignézni egy meccset - akár élőben, akár TV-ben- hogy titkon ne szurkolna az ember valamelyik csapatnak. Aki meg tudja ezt csinálni, az nagyon tud valamit.

Én sokáig úgy voltam, hogy nem nézem meg a mai BL-döntőt, de véleményem azért mindvégig volt a dologról. Itt van ez a Barcelona, amely csapatot mindenki ajnároz, s valljuk be, van is okuk rá, a serlegek magukért beszélnek. Meg a stílusuk, meg ott van az a Messi-gyerek, tíz emberből ha nyolc nem szereti őket, akkor egy sem.

A másik csapat pedig az a Manchester United volt, aki már nem egyszer keserítette meg a szezonunkat. Szerintem, MU-szinten az elmúlt tíz év leggyengébb keretével nyerték meg az idei Premier Ligát, vertek meg többek között bennünket is, de el kell ismerni csak megérdemelték. Mintahogy azt is el kell(ene) ismernie a világnak, hogy ez az MU már nem az az MU, amelyik volt a Ronaldo-korszakban.

Ugyanakkor tartom magam a véleményemhez, én nem szeretem őket. Az egyik csapat szurkolója bármennyire is sokra vann az űrfocijukkal, meg az argentín zsenijükkel, a másik pedig a bajnoki sikerével, nekem van egy csapatom London piros-fehér szegletében, aminek én is a rajongója vagyok.

Miért? Mert szerintem ők játsszák a legszebb focit. Mert csupaszív és és hétköznapinak látszó emberek alkotják a csapatot. Elég csak arra a videóra tekinteni, amelyen Szczesnyék kínaiul beszél(né)nek. Amely csapat volt olyan szívélyes, s megengedte, hogy a majdani BL-győztes alakulat a saját edzőpályájukon gyakorolhasson. Igen, még a mai futball kiélezett és barátságtalan világában még élnek a gesztusok. Legalábbis részünkről. Mindazon tiszteletlenségek után is, amiket kaptunk tőlük az egymás elleni meccseken (igen, te kis fojtogatós Abidal), vagy a Fabregas-üzengetésekkel.

De a másik csapatnak is besegítettünk, Wenger állítólag az összes megfigyeléseit odaadta Fergusonnak, hogy használják fel a mai döntőben.

Én ma a Manchester Unitednek szurkoltam, nem volt érzelemmentes az estém. Miért? Mert ők voltak a kisebbik rossz, meg hogy azért a kedvenc ligám ne szenvedjen már megaláztatást hazai pályán, az új Wembleyben. Még akkor is, ha ezt a helyet február óta úgy utálom, mint a sz*rt.

Hát, mit utólag kiderült, nem jöttek be SAF-nál Wenger ötletei, s a Barcelona (újból) nyert. Mostanság pedig akármilyen díjátadó ceremóniát is nehéz kibírni, nemhogy a Barcelonáét. De nagy levegővel megtettem, mind most, mind egy héttel korábban a Porto esetében. Mert megérdemlik. S azért, mert hitet adott. Hitet adott, hogy ezekért a képsorokért, s a meccsekért érdemes hű szurkolónak lenni. Még akkor is, ha hat éve már semmit nem nyertünk. Kevesen tudják, de a mai győztes csapatnak is volt egy hasonló kupaínséges időszaka.

A Facebook csoportunkra, ahol mostanság zajlik az élet, már kiírtam, ide is megteszem. 2005 októberében, az angol Jenson Button szurkolójaként irigykedve néztem a spanyol Fernando Alonso vb-elsőségét. Nem vitattam el tőlük az érdemeket, csak jól esett volna már igaz szurkolóként nekünk is átélni azokat a pillanatokat. Persze akkor rittig Button volt a legszerencsétlenebb pilóta.

Most az angol Arsenal szurkolójaként több ezer szurkolótársammal tekintek irigykedve és fájóan a spanyol Barcelona drukkereire, de továbbra sem sajnálom tőlük a bádogokat. Érzem és tudom, hogy előbb-utóbb mi is sorra kerülünk, s mikor majd nem fogunk többet szerencsétlenkedni azzal a fránya kapufával, még édesebb lesz a siker.

A Barcelona ünneplése valamiért új hitet adott az Arsenalért való szurkolásomnak, most már úgy érzem, félre tudom tenni a Ligakupa-döntőt, s már most alig várom az új szezon kezdetét.

S hogy addig mi tart életben? Az, hogy az Arsenal Futball Klub volt az egyetlen olyan csapat, amelyik megverte az UEFA Bajnokok Ligája 2010/11-es szezonjának győztesét, a Barcelonát az idény egyenes kieséses szakaszában. Itt is van a videó:

http://www.youtube.com/watch?v=Dx-vO84DoAI

Keep the faith, Go Gunners!!