Mindig is volt egy furcsa kapcsolatom az Arsenallal. Még bőven az előtt kezdődött, hogy aláírtam volna a csapathoz. Nem is igazán tudom megmagyarázni, talán csak ezzel a rövid történettel.

Soha nem érdekeltek igazán a videójátékok. Az én generációm mindig kint játszott az udvaron, de a FIFA kivétel volt. Azon belül is leginkább a karrier mód. Tudjátok, amikor te vagy a menedzser...

És én mindig az Arsenalt menedzseltem. Ők voltak a csapatom a FIFA-ban.

Rengeteg PL-meccset néztem Norvégiában gyerekkoromban. Az Arsenallal kapcsolatban pedig mindig jó érzésem volt. Láttam összeállításokat Thierry Henry-ról és a Veretlenekről. Tudtam, hogy a klubnál mindig értettek a játékosok fejlesztéséhez, ott volt Fabregas, Nasri, Özil - mindegyikük okos, technikás játékos volt, akik jól bántak a labdával, és nehéz passzokat is bevállaltak. A kedvenc játékostípusom.

Ahogy idősebb lettem, körülbelül a 2015-ös kiadásban, én is bekerültem a játékba. Először nem is hasonlítottam magamra. Úgy emlékszem, összesen 67-es értékelést kaptam, de inkább az számított, hogy én is benne voltam a játékban, ez óriási volt! Így hát természetesen az egyik első dolgom az volt, hogy megvegyem magam az Arsenalnál, miközben Arséne Wengert játszottam a karrier módban, hehe.

Szóval én és az Arsenal. A fejemben ez jó párosításnak tűnt!

Ez a különleges kapcsolat két éve vált valósággá, amikor aláírtam a csapathoz. Ez a döntés teljesen megváltoztatta az életem. Minden egyes nap mosolyogva érkezek az edzésekre. De ez a történet teljesen máshogy alakult, mint a karrier módban. Ezt az utazást nem éppen így képzeltem a játékban. A való életben ugyanis nincs garancia, hogy bárhová is menjen az ember, minden tökéletes lesz.

Az emberek mindig is kíváncsiak arra, hogyan tudtam felnőni Norvégiával a körülöttem lévő hájppal. És őszintén, nem is tudok válaszolni erre. Talán furcsán hangozhat, de időnként normálisnak érződött ez az egész.

Szerintem túl fiatal voltam, és talán egy kicsit túl naiv is, hogy teljesen megértsek mindent.

Szerintem az emberek azt gondolják, hogy mindentől óvakodnom kellett, voltak, akik azt nyilatkozták az újságoknak, hogy burokban kellett élnem, de igazából ez nem így volt. Sőt, valójában minden egyes írást elolvastam saját magamról. Megtettem, gondoltam magamban: oké, cool, ez szuper! És ennyi volt, az élet ment tovább.

Nagyszerű család vett körül, jó barátok, jó élet. Én csak egy srác voltam, aki imádott focizni. Igazán, nagyon imádott. Megszállott voltam. Volt egy műfüves pálya a drammeni házunk mellett - szó szerint 100 méterre volt -, az egész gyerekkoromat ott töltöttem. Néha, amikor hazamegyek, kimegyek oda. Most a gyerekek csak beszélgetnek, néha-néha megeresztenek egy lövést, én meg úgy állok ott, hogy ti most mégis mit csináltok? Mi nem így játszottunk a barátokkal. Mi kupasorozatot rendeztünk ott, aztán egy-az-egy ellent toltunk, amíg be nem sötétedett. Halálosan komolyan vettük.

Szerencsés voltam az édesapám, Hans Erik miatt. Ő volt előbb a Drammen Strong, majd a Stromgodset edzője, ezeknél a csapatoknál játszottam 13 éves koromig, ráadásul gyerekkoromtól kezdve ő volt az én személyi edzőm. Ő maga is középpályásként játszott a norvég első osztályban. Amikor nem a haverokkal játszottam, akkor vele edzettem. Valódi edzéseken.

Szóval azt gondoljátok, ismeritek a történet végét? Hogy a rámenős apuka minden nap edzésre kötelezte a fiát? Nos, a sztori pont ellentétes: én voltam rámenős vele. Olyan dolgokat tudott ugyanis, amit a többi szülő nem. Azt akartam, hogy tanítson új dolgokat, hogy előnyöm legyen a pályán.

Édesapám különös gondot fordított arra, hogy fejlődjön a látásom a pályán, valamint hogy gyorsan tudjam járatni a labdát. Mindig mondta, hogy nézzek fel szemmagasságba, mielőtt megkapnám a labdát. Télen pedig, amikor már rossz idő volt, sportcsarnokba vitt gyakorolni. Odabent egy padhoz passzolta a lasztit, hogy az onnan pattanjon vissza hozzám, miközben apukám közeledett mögöttem, az egyik oldalról letámadva. Emiatt pedig olvasnom kellett a helyzetet, és ennek megfelelően kellett labdát kezelnem.

Szóval, amikor manapság lefordulok egy védőről, vagy amikor gyorsan olvasom a játékot, az mind a sportcsarnokban történő gyakorlásnak köszönhető. Édesapámnak.

Nagyon elhivatott voltam akkoriban, hogy én legyek a legjobb. Tudtam, hogy tehetséges vagyok, de nem is akartam előre szaladni a dolgoknak. Csak élveztem a közös meccseket a barátaimmal a nevelőcsapatomban.

Aztán azok a dolgok elkezdtek gyorsan alakulni.

13 évesen bemutakoztam a Stromgodsetben.

15 évesen én lettem a legfiatalabb játékos a norvég válogatottban.

Ekkor a dolgok már kezdtek őrületbe átcsapni.

Emlékszem, amikor a Bulgária elleni Eb-selejtező meccsen az utolsó 20 percre becseréltek az oslói Ullevaal stadionban, és az egész stadion, 20 ezer ember, megőrült. Minden egyes labdaérintésemkor ováció volt. Míg élek, sosem fogom elfelejtetni azt a hangzavart.

Az a helyzet, hogy akkoriban Norvégiában már régen nem volt szupersztár játékosunk, és a szurkolók már nagyon vágytak egyre. Ekkoriban hallottak rólam, erről a kis srácról Drammenből, és még úgy is hittek abban, hogy majd én leszek ez a szupersztár, hogy nem is tudták, valóban jó vagyok-e. Ez is csak hozzátett ehhez a furcsa hájphoz.

Aztán a hájp csak még több hájpot szül, majd az embert hirtelen összeboronálják a Real Madriddal.

Az édesapám intézett mindent a klubokkal, és volt egy pár belőlük. Elmentünk a Bayern Münchenhez, a Dortmundhoz, a Manchester Unitedhez, a Liverpoolhoz, a Real Madridhoz és persze az Arsenalhozz is. Magángéppel repkedtünk, és minden nagyon különleges volt.

És most nem azért mondom... de már ekkor is közel kerültem az Arsenalhoz. Elutaztunk Londonba, edzettem is a Colney-n, majd találkoztunk Arséne Wengerrel. Elvitt bennünket vacsorázni, és ez egyszerre volt szuper, de furcsa is. Hiszen mégis csak Arséne Wengerről van szó... A legenda, akit eddig a tévében láttam, most éppen velem szemben ül, miközben steak-et vacsorázunk. Annyira izgultam, hogy még az is átfutott a fejemben, hogy lehet, éppen vacsora közben engem elemez? Vajon jó döntés megenni a sült krumplit is? Talán azt nem kellene megennem... hahaha!

Akkor miért lett mégis a Real Madrid? Sokat beszéltünk erről apával és az egész családdal. Hiszen mégis csak a Real Madridról van szó. A BL-címvédőről a világ legjobb játékosaival a keretükben. Akkoriban imádtam Isco játékát! Annyira könnyedén bánt a labdával. Egy újabb játékos a kedvenc típusomból. De igazán a döntés faktor az volt, hogy a Real Madridnak volt egy B-csapata is, amelyben azonnal tétmeccseken játszhattam. És ki volt az edzőjük? Zidedine Zidane. Úgy tűnt, ők a legjobb választás.

Mielőtt még meghoztuk volna a döntést, apával éppen egy Real Madrid-meccset néztünk a tévében. Egyszer csak felém fordult, a telefonjával a kezében. „Itt az idő? Most mondjuk meg nekik?” - kérdezte.

Már régen érlelődött bennünk a döntés, és nagyon nehéz volt elutasítani a többi, egyébként bámulatos klub ajánlatát. De megtettük.

Már vagy két hete ott volt az üzenet apa telefonján, piszkozatként. Egy egyszerű üzenet.

Valahogy úgy festett: „Martin eldöntötte, hogy szeretne jönni, ha még mindig fennáll az ajánlat.”

Annyit mondtam: „Küldheted.”

Beszéljünk most egy kicsit a bemutatásom napjáról.

Még mindig egy kicsit ciki ebbe belegondolni, mert tudom, hogy sokan beszéltek erről akkoriban, sőt, még mém is lett belőlem. Szóval így történt:

Reggel a csapat küldött egy gépet Norvégiába, azzal utaztunk Spanyolországba. De nagyon reggel. Felkeltem, de még mindig félig aludtam, a hajam kócosan, még zuhanyozni sem volt időm. Felvettem az első ruhát, ami a kezembe került, egy elegánsabb cuccot meg bedobtam a táskába, csak induljunk végre el. Arra gondoltam, majd ha leszállunk Madridban, lesz időm átöltözni, lezuhanyozni, kicsit összeszedni magam.

Aztán csak a landolás után esett le, hogy közvetlenül az edzőközpontba megyünk, hogy előbb átessek az orvosin, aztán jöhet a sajtótájékoztató. Nem volt kitérő szállodába.

Ekkor esett le, hogy várjunk csak, most minden egyben lesz?

És hirtelen ott találtam magam a klublegenda Emilio Butragueno mellett, aki hihetetlenül szuperül festett, és éppen engem mutatott be a világnak, mint a real Madrid új játékosát.

Szerintem mindenki látta azt a képet.

Én, a szakadt, csíkos pulcsiban, zuhany nélkül, miközben a kezemmel próbáltam kisimítani a kócos hajamat.

Életem legfontosabb napja volt, az erről készült képek bejárták az egész világot. Én lettem volna az a játékos, akiért a Real Madridnak több klubot is le kellett nyomnia, én meg olyan benyomást keltettem, mintha egy random srác lennék az iskolából, aki éppen betévedt egy stadiontúrára.

Butragueno éppen bemutat engem a világnak, a fejemben meg csak jönnek a gondolatok:

-Istenem, bárcsak levettem volna ezt a pulcsit!

-Valaki elmondhatta volna a napirendet!

-Miért nem mondták el a napirendet? Hahaha.

A másik dolog, amire éppen a sajtótájékoztatón közben gondoltam, többtucat ember előtt, az egy norvég szokás volt, amit mi konfirmálásnak nevezünk. Ez egyfajta hálaadás, amikor egy norvég fiatal felnőttkorúvá válik. Az enyém 15 éves koromban volt, a családom, néhány közel barátom volt jelen, és úgy szokás, hogy az ünnepség vége felé az ünnepelt egy rövid beszédben köszönetet mond a többieknek, hogy megtisztelték őt a részvételükkel. Kivéve nálam, mert én lefagytam. Nem tudtam egy rövid köszönömöt sem kinyögni a saját családom előtt. A pályán mindig magabiztos voltam, de hogy emberek előtt beszéljek? Biztos, hogy nem!

Erre egy évvel később ott ülök a Real Madrid sajtótermének kellős közepén. A csíkos pulóveremben.

El tudjátok képzelni?

Olyan voltam, mint egy partra vetett hal. Az arcomról lerítt a félelem.

És végül meg kellett szólalnom. Ott ültem, óriási fejhallgatóval rajtam, miközben szó szerint csak suttogva tudtam kiejteni néhány norvég szót: „nos... igen... nagy öröm .. itt lenni ... ööööö....nagyon büszke vagyok....”

De furcsa módon ez a sajtótájékoztató inkább segített rajtam, főleg, hogy az emberek miként ítéltek meg. Ahogy híressé válasz, az emberek elvárják, hogy hogyan viselkedj. Egyfajta szuperhőssé válsz, aki bármire képes: jól játszani, jól beszélni, magabiztosan viselkedni, maximálisan teljesíteni bárhol, bármikor. Csakhogy ez nem reális.

Szerintem a sajtótájékoztató segített megértetni az emberekkel, min mentem akkoriban keresztül. Én csak egy félénk srác voltam. Mármint, van bárkinek is reális elképzelése, mit várhat egy 16 éves gyerektől? Hirtelen viszont mindenki átérezte a helyzetemet, és láthatták, mennyire normális vagyok.

Pár nappal a bemutatásom után jött életem első edzése, és őszintén szürreális helyzet volt. A korom miatt a jogsit még nem tehettem le, apa hordott az edzőközpontba, hogy Iscoval, Ronaldóval, Modric-csal meg Kroos-szal készüljek a meccsekre, az egész olyan volt, mintha csak a sulinál rakott volna ki.

Emlékszem, hogy kezeltek a többiek, mikor beléptem az öltözőbe. A srácot, aki egy kukkot sem tudott spanyolul. De mindannyian nagyon kedvesek voltak, ott volt Kroos, Modric, Ronaldo, akik beszéltek angolul, ők külön gondot fordítottak rám. Rengeteg tanácsot adtak, sokat segítettek. De őszintén, nem gondolom, hogy bármelyikük is komolyan aggódott volna, hogy majd egy 16 éves norvég gyerek kiszorítja őket a kezdőből.

Az volt a tervünk, hogy minden nap a felnőtt kerettel edzek, de majd csak B-csapatban játszok. Ez akkor jó ötletnek tűnt, de végül úgy alakult, hogy egyik csapatban sem tudtam megvetni a lábamat.

A B-csapattal az volt a gond, hogy velük nem edzettem annyit, hogy kialakuljon valami kapocs. A felnőtteknél meg csak egy ifi voltam, aki edzeni jött. Sok babér nem termett nekem a meccseken. Egy kicsit kívülállóként éreztem magam. Megrekedtem a két gárda között.

A játékomból kikopott a szikra. Csak a biztosra mentem. Többet aggódtam azért, hogy ne hibázzak, mint hogy a saját játékomat játsszam. És az én játékomra mindig is az volt jellemző, hogy én jelentem a különbséget. Aki a nehéz passzokat is megoldja. Ma már értem, miért történt ez. Bár még csak gyerek voltam, de megtanultam, hogy könyörtelennek kell lenni. Hogy le kell sz*rni dolgokat. Egyszerűen meg kell mutatni a valódi önmagad a pályán.

Egy pár év elteltével semmit sem fejlődtem.

A sajtó egyből a nyakamra szállt, hogy nem sikerült felnőni hájphoz. Könnyed célponttá váltam. Akik ismernek, tudják, hogy sokat szoktam mosolyogni. És azt is tudják, hogy néha az arcom morcosabbnak tűnik, mint amilyen morcos valójában vagyok. Így hát könnyen azt olvashatták le az arcomról az újságírók, hogy küszködök a beilleszkedéssel.

Emlékszem, egyszer olyan főcímet olvastam, hogy „Martin Odegaard: Most vagy soha?”

Hogy mi van, most vagy soha?! 18 éves vagyok...

Talán ha spanyol lennénk, egy kicsit több időt adtak volna. Őszintén, nem tudom. Végül is, ez a hájpvonatból fakadt. A mai fociban nincs köztes állapot. Vagy a klubtörténet legjobb igazolása vagy, vagy csak egy sz*r játékos.

De nem akarok panaszkodni a Real Madridnál eltöltött éveimről! Egyáltalán nem! Nagyon jó döntés volt odaigazolni. Rengeteget tanultam, mi kell ahhoz, hogy topjátékossá váljon az ember. Nézhettem a világ legjobb játékosait, a példaképeimet, együtt edzhettem velük és tanulhattam tőlük. Játszhattam a Bernabeu-ban. Megtanultam, hogyan legyek kemény, és hogyan nézzek szembe a kihívásokkal. Ez is a részemmé vált mára, ez az oka, hogy eljutottam oda, ahol most vagyok.

Még akkor sem vettem le a szemem a nagyobb képről, amikor a dolgok nagyon nehezen alakultak. Mindig az járt a fejemben, hogy mit változtassak, hogy lehetek jobb? Mert soha nem elégedtem meg a helyzetemmel, hogy eddzek a világ legjobb csapatánál, és talán majd jut egy-két perc a pályán itt vagy ott. Mindig azon gondolkodtam, hogy hozhatom ki magamból a legjobbat. Ezért kellett váltanom.

De amikor még Norvégiában játszottam, úgy éreztem, az egész világ a lábaim előtt hever, annyi ajánlatom volt. Alig telt el néhány év, rá kellett jönnöm, hogy a klubok már nem bombáznak érdeklődéssel.

Amikor karrier módban játszol a FIFA-ban, és a Real Madridtól a Heerenveenhez igazolsz, akkor valamit talán nem csináltál jól. De semmi gondom a holland bajnoksággal! Őszintén mondom, remek élmény volt, végre rendszeresen játszhattam, pontosan erre volt szükségem. Nagyon hálás vagyok a Heerenveennek, ahol felnőtté váltam, és a Vitesse-nek, ahol pedig játékosként tudtam fejlődni.

A Heerenveennél már le tudtam tenni a jogsit is (így már apának sem kellett az edzésekre hurcolnia), meg kellett tanulnom önmagam lenni és felelősséget vállalni. A Vitesse-nél szuper edzőm Leonid Slutsky személyében. Ő hitt a képességeimben anélkül, hogy állandóan valami varázslatot várt volna el tőlem. Sokat segített a döntéshozatalaimban és a csapatmunkámban. Nem sokkal később már újra jöttek a nehéz passzok is tőlem.

Két és fél szezont töltöttem el Hollandiában, és készen álltam visszatérni a La Ligába. Végül a Real Sociedad kölcsönzött ki két szezonra, de ez sem úgy alakult, ahogy indult. A Real Sociedad egy bámulatos klub, a világ egyik legszebb helyén, a szurkolók nagyon a szívükben hordozzák a csapatot. Bizonyos tekintetben a baszk kultúra hasonlít a norvéghoz. Kívül az emberek zárkózottnak tűnhetnek, de amint elnyered a bizalmukat, a tenyerükön hordoznak és nagyon védelmeznek. Közéjük tartozol. És ezt imádtam.

Jól játszottam és nagyon boldog voltam, de a megbeszélt két év helyett a Real Madrid már egy szezon után hívott, és úgy voltam, hogy ezt a sanszot most meg kell ragadnom. Ez az álmom 16 éves korom óta.

Zidane-nal remek kapcsolatom volt, már akkor is, amikor csak a B-csapatot vezényelte, és mindig jól bánt velem. Hinni akartam abban, hogy ezúttal minden jóra fordul.

Csakhogy elkaptam a covidot. Ugyan kezdő voltam az első két meccsen a 2020-21-es szezonban, de nem sikerült teljesen meggyógyulnom. Nem éppen életem legjobb formájában játszottam, és később nem is kaptam sok lehetőséget. Szinte semmit. Miközben a Real Sociedad meccseit néztem a tévében, és arra gondoltam, hogy még mindig ott lehetnék.

Erre rengeteget gondoltam akkoriban.

A januári átigazolási időszak előtt beszéltem az ügynökömmel. Elmondtam neki, hogy valamit csinálnunk kell, mert nem azért jöttem vissza, hogy csak legyek, hanem mert játszani akarok. Játszani akarok és fejlődni.

Ő próbált megnyugtatni, emlékeztetett, hogy igazából mi bontottuk fel a kölcsönszerződést a Sociedaddal, hogy visszatérhessek Madridba, és hogy hogy akarok stabilitást a pályafutásomban, ha öt hónappal később már megint csapatot váltanék. De akkorra én már eldöntöttem.

Csak köszönetet tudok mondani a Real Madridnak, hogy befektettek egy 16 éves gyerekbe. Mindenkinek jó szándéka volt, és senkit nem szeretnék okolni, de nekem egy olyan helyre volt szükségem, ahol lehorgonyozhatok. Egy valódi otthonra.

És ezt Észak-Londonban találtam meg.

Karrier mód

Ez a kis emlék abban a pillanatban alatt bevillant, ahogy az ügynököm megemlítette, hogy az Arsenal érdeklődik irántam. Egyszerűen éreztem, hogy klappolni fog.

Mikel Artetával egy Zoom-hívásban beszéltem, ahol felvázolta a projektjét. Akkoriban az Arsenal nem teljesített jól. Csak az alsóházban tanyáztak, valahol a 15. hely környékén. De az a beszélgetés... kétlem, hogy létezik valaki is a Földön, aki képes úgy letenni a telefont egy Artetával való beszélgetést követően, hogy nem hisz a projektjében!

Arteta teljesen már szint. Nehéz elmagyarázni. Szenvedélyes, intenzív, és néha... egy kicsit őrült is, de amikor beszél, egyből megérted, hogy bármi, ami szerinte meg fog történni, az tényleg meg is fog történni.

Elmagyarázta a tervét, mindent, hogy mit készül építeni az Arsenalnál. Pontosan tudta, mit kellett megváltoztatnia a klubnál. Mindent elmondott a többi bámulatos fiatal játékosról a keretből: Sakáról, Smith Rowe-ról, Martinelliről és a többiekről. Elmondta, mik a tervei velem, hová férnék be és min akart fejleszteni rajtam.

Egyből elfogott az érzés, hogy valami különlegeset készül alkotni.

Nem mintha szükség lett volna győzködésre, de rengeteg üzenetet kaptam az Instragamon az Arsenal-drukkerektől, hogy igazoljak a csapathoz. De nem csak én, hanem a családom, a barátaim, és azok is, akiket követek. Hihetetlenül bámulatos, aktív rajongói köre van a klubnak. Az összes Instagram-ismerősömmel való közös képünk alá jöttek a kommentek, hogy mondják meg nekem, hogy írjak alá az Arsenalhoz!

Az egész.. wow...

Azt kell mondanom, a szurkolók zseniálisak, mióta arsenalos vagyok. Talán egyesek azt gondolják, hogy nekünk ez nem olyan sokat számít, de igenis számít! Az Emiratesben ha egy szereléskor kivágjuk taccsra a labdát, a szurkolók úgy örülnek, mintha gólt szereztünk volna. Ez pedig önbizalmat ad, hogy bármire képesek vagyunk.

Noha az első szezonomban, a 2020-21-es idényben csak a nyolcadikok lettünk, a klubnál senkiben sem inogott meg a hit abban, amit csináltunk. Mindenki hitt bennünk. Ez része volt a tervnek. Még a tavalyi idény is, ami nehéz volt. Nyilvánvalóan kemény volt éppen csak lemaradni a Bajnokok Ligájáról, főleg, hogy a saját kezünkben volt a sorsunk, de tanultunk a leckéből.

Erősebben, sikerré éhesen tértünk vissza.

Most a bajnoki címért állunk harcban, de még hosszú út áll előttünk. Higgyétek el, senki sem gondol még májusra. Lehet, hogy közhely, de tényleg meccsről meccsre, edzésről edzésre gondolkozunk. Egyszerre csak egyre.

Mégis elmondom, ha esetleg még nem hisz eléggé ebben a csapatban: nincsenek határok, miket tudunk elérni. Senki nem győz meg ennek az ellenkezőjéről.

Tavaly karácsonykor a West Ham ellen játszottunk és volt lehetőségem beszélni Wengerrel. Ez volt az első alkalom, hogy 2018 óta kilátogatott az egyik meccsre, és először volt szerencsém találkozni vele a steak meg a sült krumplis vacsora óta. Jót beszélgettünk, elmondta, hogy figyelte a pályafutásomat azt követően is, hogy a Real Madridhoz igazoltam. Őszinte volt, elárulta, hogy egy bizonyos időszakban valóban aggódott értem, hogy alakul majd a pályafutásom, de most már nagyon örül, hogy ilyen jól teljesítek a megfelelő környezetben.

Rátapintott valamire. Amióta eljöttem Norvégiából, minden hely úgy tűnt, mintha csak átmeneti lenne. Sehol nem volt meg a stabilitás, az az igazi mély kapocs, egészen mostanáig, és ez nagyon fontos.

Bármikor is vezetem ki a csapatot az Emiratesben, megmarad az emlék. Érezni akarom a hangulatot, a szurkolókból áradó energiát. Amikor a hangszórókból felcsendül a North London Forever, én is énekelni kezdek magamban.

Ezektől mindig libabőrös leszek.

Becsukom a szemem, és arra a kis srácra gondolok a drammeni műfüves pályán. Hogy mit tett volna, ha valaki megmutatja neki, hogy ilyen élmények várnak rá a jövőben.

Mindenét odaadta volna ezért.

Piszkosul hosszú út vezetett idáig, de most megélhetem az álmaimat.

Itthon vagyok. És a java még csak most következik!

A cikket Martin Odegaardt jegyezte a The Players Tribune hasábján.