Rengeteget áldoztam az erőnlétemre. A nettó fizetésem kb. 10%-át költöttem különféle terapeutákra, amely összegben kifejezve jónéhány százezer euró lehet. De abszolút ez volt a helyes döntés, és ki is fizetődött, amikor a bemutatkozásom után két szezonnal újabb három idényre hosszabbítottam az Arsenalnál. A terápiák nélkül nem is lettem volna képes hét évig egy élcsapatnál játszani a Premier Ligában.

A korábbi tapasztalataim azt tanították, hogy soha nem lehet megelégedni valamivel. Például ezért is lettem már a kezdetektől óriási rajongója a jógának, mert beláttam, hogy fejleszteni a stabilitásomat és a hajlékonyságomat.

Még 33 évesen is én voltam az egyik leghajlékonyabb játékos a csapatban, ha a hátizomat vesszük. Amikor a csapatnál felajánlották a lehetőséget, hogy jógaórákra lehet látni, mindössze négyen jelentkeztünk: Hector Bellerín, Nacho Monreal, Tomas Rosicky és én.

Az ificsapatból frissen a felnőtt kerethez felkerülő fiatalok csak mosolyogtak a jógagyakorlatainkon, azt hitték, hogy meditáltunk vagy ilyesmi. Boldogok voltak, amikor labdás gyakorlatok voltak, de semmi máshoz nem volt kedvük. Úgy voltak vele, hogy játszhatnak meg edzhetnek a pályán és ez épp elég.

De nem, ennyi nem elég, ha az ember hosszú ideig fenn akarja tartani a szintet, amin van, vagy netán még fejlődni is akar.

Az ember vagy megtanulja kezelni a felelősséget a kezdetektől a szüleitől, a tanáraitól és az edzőitől, vagy teljesen kimarad ez a dolog. Ez a fajta nemtörődömség az, amellyel harcolnunk kell.

2017 ősztén egy U18-as játékos odajött hozzám és megkérdezte, hogy leülhetnénk-e egy kicsit beszélgetni. Majdnem hanyatt estem, annyira meglepett a dolog. Ilyen nem történt az alatt a hat és fél év alatt, mióta az Arsenalnál voltam. A vezetésről, a pályán való irányításról akart beszélni.

Rengeteg követ megmozgattam, hogy meggyőzzem a csapattársaimat, hogy sokkal többet kell tenniük a testükért és ezért új dolgokat kellene kipróbálniuk. De hogy ki dolgozott hosszú távon is azért, hogy fejlessze a gyengeségét? Szinte senki.

Amikor megsérültem a Sunderland ellen a 2011-12-es szezonban, elkezdtem együttdolgozni Lars Leinhard-dal, egy korábbi sportolóval, aki később teljesítménnyel foglalkozó kutató lett, és ő fejlesztette ki az idegileg szabályzott edzésprogramot.

Óriási sikernek bizonyult, hogy vele dolgozhattam. Az ember hajlamos azt feltételezni, hogy ha nincs fájdalma, akkor rendesen lát és fut. Lars megmutatta, hogy a látásunk mindenre óriási hatással van, főleg amikor az időzítésről beszélünk.

Például a jobb oldalamon remek időzítéssel tudtam megcsinálni a gyakorlatokat, de az volt az érzésem, hogy a másik oldalon, a bal szemem miatt nem ugyanaz a helyzet. Miért volt ez így? Vajon lenne lehetőségem javítani a bal szememen, hogy ne kelljen teljes testemmel bal oldalra fordulnom, amikor arra jön a labda? Merthogy a testem minden egyes alkalommal így reagált ilyen helyzetekben. A bal szememmel nem láttam rendesen a labdát, emiatt arra kellett fordulnom, hogy a másik, jobb szememmel lássam a helyzetet.

A futballban nem sokan foglalkoznak ilyen jellegű dolgokkal, pedig ezek becsapósak tudnak lenni. A játékosok inkább súlyokat emelgetnek, de ez hogy segíti őket a pályán?

A Lars-szal való gyakorlataim során bebizonyosodott, hogy a két szemem teljesen máshogy reagálták le, ahogy egy tárgy közeledett felém. A bal szemem mindig középen maradt, ahelyett hogy ráfókuszált volna a tárgyra.

Lars mutatta meg, hogyan erősítsem a bal szemem. Letakartuk a jobb szememet, és rákényszerítettük a balt, hogy igenis fókuszáljon rá a tárgyra. És egy pár hét múlva már éreztem is a különbséget a pályán. Ha balról jött egy magas labda, már sokkal jobban rá tudtam érezni, hol köt majd ki.

Lars segítségével sikerült négy és fél évig fitt maradnom. Játékosként teljesen megváltoztatta az életemet, hogy vele találkoztam. Az edzőközponton rengeteg ember nézhetett bolondnak emiatt.

Volt egy gyakorlatom a meccsek előtt, hogy bemelegítsem a szemeimet is, mi ezt "szem-fekvőtámasznak" neveztük el. Arról szólt, hogy egy tollat az orrom felé húzok, ezzel arra kényszerítve a szemet, hogy középre húzódjon. 

Az ilyen gyakorlatokat vagy otthon, vagy a hotelszobában végeztem. Volt hat-hét ilyen feladat. Nem érdekelt, hogy a többiek mit gondolnak, vagy kigúnyolnak-e emiatt. De az volt a benyomásom, hogy ezek az új gyakorlatok inkább gúnyt váltanak ki az emberekből, mintsem a kérdést, hogy vajon mit csinálhatok igazából.

A játékosok ahhoz vannak hozzászokva, hogy napi mindössze három órát dolgozzanak. És ebből a három órának a felét a mobiljuk nyomkodásával töltik az edzőközpontban.

A világ minden pénze megvan, mégsem értjük meg, milyen fontos a saját testünk. Egy játékosnak átlagosan hét éve van a profi szinten, 10-15 ha minden összejön. Mindent meg kell tenni ezért, hogy kijöjjön a maximum.

De egy csomó játékos azt sem tudja, mi a maximuma, számukra az a fontos, hogy jó érezzék magukat a pályán. De ennél többet kell tenni profiként.

Az Arsenal akadémiájának vezetőjeként minden meg fogok tenni annak érdekében, hogy hatással lehyek a fiatalok gondolkodására. Ki akarom őket hívni, hogy igenis foglalkozzanak új ötletekkel a testüket és a lelküket tekintve, amelyek megóvhatják őket a sérülésektől.

Meg akarom győzni őket, hogy tenniük kell azért, hogy a világ legjobbjai legyenek. Példát akarok mutatni nekik. Az én esetemben már-már úgy tűnt, nincs út előre, de végül mégis összejött, mert minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elérjem a célom. A tehetség ott kezdődik, hogy mit hozol ki a lehetőségeidből.

(Részlet Per Mertesacker önéletrajzi könyvéből)