Arséne Wenger éppen a kocsijában ült a Highbury kijáratánál egy olyan meccset követően, amely nem a terveknek megfelelően sült el. Egy kisfiú meglátta, rámutatott az ujjával és azt kiáltotta neki: „Hé, Wenger, én is játszhatnék az Arsenalban!” A menedzser rápillantott, s szárazon annyi felelt: „Igen, biztosan tudnál. Csak kérdés, mennyire jól.”

2004 nyara után pontosan egy évtizeddel Wenger a London Colney-ben található irodájának kanapéján ül és éppen visszatekint. Általában nem ez a kedvenc iránya, ő ugyanis ösztönösen a jövőbe mereng. De hiába a francia menedzser minden ilyen próbálkozása, egy kis nosztalgia elkerülhetetlen. A Veretlenekkel kapcsolatos beszélgetésünkből jól kitükröződik, milyen nagy melegséggel tölti el őt az az időszak és azok a játékosok.

-Arséne, a Veretlenek szezonja előtt mindössze egy ponton változtatott a csapatán, a kapusposzton. Miért Jens Lehmannra esett a választása?

Figyeltem őt a Dortmundban. Tetszett a hozzáállása, az intelligenciája, a személyisége. A többi meglehetősen egyszerű volt, mert egy telefonbeszélgetés alatt állapodtunk meg – nem volt szükség sem menedzserekre, sem személyes találkozásra. Volt néhány érdekes beszélgetésünk [nevet]. Ismerik Jenst! Számára minden részlet fontos. Azt gondoltam, hogy ez a srác vagy teljes bukás lesz, vagy kész főnyeremény, mert különleges volt: heves, vitatkozó személyiség, aki mindig kiáll a véleménye mellett. Nagyon érdekelt. Két beszélgetést követően úgy gondoltam, hogy remek vétel lesz, mert ugyanolyan személyiséggel és motivációval bírt, mint a csapat többi tagja.

-Egy másik stratégiai döntés az Ön részéről az volt, hogy Kolo Tourét középső védőként kezdte el játszatni. Ez egy hirtelen vezérelt ötlet volt?

Igen. Egy felkészülési meccsen történt mindez Ausztriában. A Besiktas ellen játszottunk, és ismertem a törökök edzőjét, Mircea Lucescu-t. Megkértem őt, hogy figyelje a csapatomat, én is így tettem az övével. A meccs előtt megkérdeztem tőle, hogy jók-e csatárfronton, ő pedig igennel felelt. Megkértem, hogy ossza meg velem a benyomásait a két középső hátvédemről a meccset követően. Azon a mérkőzésen Kolót és Solt játszattam. A lefújást követően annyit mondott, hogy lenyűgözte őt az erőnk. Én pedig pont ezt akartam megvalósítani. Volt hátul két gyorsvonatunk óriási energiával. Azt gondoltam, hogy Kolo beválhat a tapasztalt Sol kíséretében. Ez egy fontos húzásnak bizonyult.

-Kolo példája csak egyike volt azon szituációknak, amikor egy játékos egy másik poszton kezdett el szerepelni – ilyenből több is akadt a Veretlenekben.

Nagy harcokat vívtam Laurennel, aki számtalan alkalommal jött oda hozzám, hogy meggyőzzön, hogy ő nem egy jobb hátvéd [mosolyog az emlék kapcsán]. Én azt feleltem neki: „Nézd, bízz bennem, te egy jobb hátvéd vagy.” Mire ő: „Nem, én nem vagyok jobb hátvéd, én egy jobb szélső középpályás vagyok, de képes vagyok középsőként is játszani.” Erre azt válaszoltam: „De fantasztikus jobb hátvéd lehet belőled.” Egy idő után aztán elfogadta a helyzetet.

-Élvezte ezeket a párharcokat, ahogy túljutottak az ellenkezéseken?

Nagyon is, mert ez próbára teszi a srác jellemét is. Néha az a dolgom, hogy megtaláljam a játékos megfelelő posztját – ilyen eseteknél ehhez kell igazítani a játékos fizikális és mentális potenciálját és a taktikai szintjét.

-Mi volt meg Önben és az Ön edzői ötleteiben, hogy a munkája egyik kulcsterületévé vált a játékosai „újranevelése”?

Ilyeneket nagyon régóta csináltam. Lilian Thuram például jobb szélső középpályás volt, amikor elkezdtem középső védőként játszatni. Emmanuel Petit egy középső védő volt, nálunk viszont középpályásként szerepelt. Amikor az ember ilyen döntéseket hoz, mindig részletesen kielemzi az adott játékost, máskülönben nem egészen tudja, mivel jár az a poszt, ahová az adott játékost át akarja tenni. Például Lukas Podolskit középső csatárnak és szélsőnek is szántam, de egy kis idő elteltével beláttam, hogy ő csak a szélen szerepelhet, csatárként nem. Talán képes az ék mögött játszani, de teljesen elöl nem megy. Szóval néha az embernek át kell értékelnie a korábbi nézeteit.

-Visszatérve a Veretlenekre: az a csapat egy kimondottan intelligens gárdának tűnt, a klub pedig mintha egyfajta futball egyetem lett volna, ahová a legokosabbak jöttek tanulni és fejlődni, hogy még jobbá váljanak...

Pontosan. 30 éve dolgozom a legmagasabb szinten és azt kell mondjam, visszatekintvén az összes sikeres csapatomra, mindig ugyanazt a következtetést vonom le: minden játékosom intelligens volt. Tehetségek minden évben akadnak, de ahhoz, hogy valami igazán különlegest érjen el az ember, olyan játékosokra van szükség, akik elég okosak ahhoz, hogy válaszoljanak a szezon közben felmerülő nehézségekre – az olyanokra, mint amikor az idény egyes szakaszaiban nagyon kis különbségeken múlik a győzelem. Ha visszatekintünk, egy dolog szembeötlő: bárkit is válasszunk abból a csapatból: Henry-t, Bergkampot, Vieirát, Laurent, Kolót, Cole-t, vagy tényleg akárkit – mindannyian intelligensek voltak.

-Élvezte azokat a pillanatokat, amikor forrt a levegő a nyomás és a kreativitás légkörében?

Igen. Mindannyian sokat követeltek egymástól. Mindannyian erős jellemmel rendelkeztek, nem mindig volt könnyű kordában tartani az öltözői hangulatot. De volt bennünk valami túláradó határozottság és versenyszellem is. Az olyan srácok, mint amilyen Sol is volt, mindig nagy igényeket támasztottak.

-Hogyan sikerült kiegyensúlyoznia a nagy kerettel járó negatívumokat, hogy mindenki boldog és formában legyen?

Mindenek előtt mindig reményt kellett adni a játékosoknak, hogy van esélyük játszani a következő meccsen, és hogy mindig a következő mérkőzés a fontos. A legfontosabb dolog, hogy ne veszítsük el a kommunikációt egymás közt. Beszélni kellett velük, el kellett nekik mondani, hogy ők mindannyian a dolgok részesei. Talán egy kicsit kisebb szerepben, mint ahogyan azt szeretnék, de mindenképpen többen annál, ahogyan gondolták. Minden attól függött, mennyire bíztak az őszinteségben és milyen távolság volt közöttünk. Idővel megtanulja az ember, mikor kell beszélnie a másikkal – ez így megy a való életben is. Az emberben van egy kép arról, hogy milyen közel vagy éppen milyen távol áll a másiktól a köztük lezajló kommunikáció során. Ez a hétköznapi életben is megtörténhet, hogy valamikor azt gondolja az ember, hogy eltávolodott a másiktól. Ugyanez igaz a játékosokra is. Néhányszor úgy véltem, hogy az adott pillanatban elveszítem őt, kicsit kívülre került, tehát vissza kellett őt kapnom. Idővel mindent meg lehet tanulni. Türelmet igényel, amíg ez kialakul.

-Kell-e valamilyen választóvonalnak kialakulni Ön és a játékosai között, már ami a kapcsolatukat illeti?

Nem lehetünk barátok. Itt nehéz döntéseket kell hozni. Egy kupadöntőben vannak olyan játékosok, akiket ki kell hagyni, egy baráttal pedig ezt nem teheti meg az ember. Mindenek előtt pedig széleskörű tiszteletre van szükség. Ezt azt jelenti, hogy empátiával kell lenni a többiek felé, és nem szabad félni ezt kimutatni – ugyanakkor fel kell vállalni azokat a döntéseket is, amelyek fájhatnak nekik. Ezt pedig tiszteletben kell tartaniuk – de mindezeket az ügyeket persze tisztelettel kell intézni. Nem magyarázhat meg mindent az ember, de tudniuk kell, hogy a döntés mindig őszintén és tisztelettudóan van meghozva.

-Manapság sok közhely van a futballban, hogy miképpen lehet a multimilliomos játékosokat motiválni. Ez hogy áll összefüggésben a Veretlenek csapatával?

Szerintem ez akkor pont fordítva működött. Ezek a srácok azért lettek milliomosok, mert motiváltak voltak. És azért voltak motiváltak, mert kiválóak akartak lenni. A motivációnak három fajtája van: a belső, ami azt jelenti, hogy az ember sokat követel magától, a legjobb akar lenni, és mindig többre vágyik, mint amit elért. Aztán ott van a külső motivációs faktor, hogy az ember meg akarja mutatni a többieknek, hogy ő a legjobb és meg is fogja ezt tenni. A másik külső motiváció pedig, hogy az ember tisztelet akar elérni a színvonala és a tudása miatt, és meg akarja mutatni a benne rejlő minőséget. A túl sok pénz néha probléma lehet, de nem gondolom, hogy ez negatívan kihatna az alapokra, hogy mi határoz meg egy játékost. De a legnagyobb bajnokok többsége nagy belső motivációval bír és a pénz nem változtat semmin.

-A Veretlenek egyik legfontosabb meccse az Old Traffordon elért döntetlen volt, ekkor állt a legközelebb a vereséghez a csapata. A helyzet hevében a lefújást követő események is érdekesek voltak. Hogyan reagált Ön erre a meccsre, és hogyan bátorította a játékosait, hogy túljussanak ezen a szituáción?

Különösen Martin Keownnak volt nehéz dolga, őt úgy kezelték, mint valami bűnözőt. Még a gyerekei is megkérdezték, hogy mi történik az apukájukkal. Mindezek érzékenyen érintették Martint. Valójában azonban nem sok minden zajlott, de ez új dolog volt. Megpróbáltam lealacsonyítani az egész jelentőségét a csapaton belül. Kibeszélték, aztán újból koncentráltunk. Számunkra a következő meccs fontos. Azt kell mondjam, hogy néhány tekintetben nehéz volt ezzel a csapattal bánni a játékosok erős személyiségei miatt, ez esetben viszont minden könnyed volt, mert mindannyian érettek és intelligensek voltak – tudták, mik a nagyon és mik a kevésbé fontos dolgok. Az ilyen dolgokkal nem volt nehéz foglalkozni. Rendben, nekiestek Martinnak, volt néhány viccelődés, de összességében nem vitte el az eszüket az egész ügy.

-Annak ellenére, hogy ezt akkoriban nyilvánosan nem ismerhette el ezt Ön, de csodálta ezt a csapatot, amiért így kitartottak egymás mellett?

Természetesen. Nagy büszkeséggel töltött el. Olyan emberek voltak ők, akik készen álltak harcolni. A szilárdságukat ismervén az ember még abba is belegondolt, hogy valamilyen utcai harcba is belekeveredhetne velük. Merthogy abban a csapatban volt egy pár szilárd játékos. Ez volt az erősségük, egyfajta erény. Az embernek azt sugallták, hogy megvan bennük a minőségi színvonal és hogy ezt ők is pontosan tudják. Az erény a második részből ered: tudni, hogy megvan a minőség, és készen állnak ezt bebizonyítani is.

-Miközben arról beszél Ön, hogy egy szezonban sikerült kihozni a maximumot a csapatból – a bajnokságban ez az állítás igaz is. Viszont nem érzi úgy, hogy a többi fronton nem sikerült ugyanígy teljesíteni?

Dehogynem, mert abban az évben a Bajnokok Ligáját is megnyerhettük volna. Három nappal a Chelsea elleni BL-meccsünket megelőzően a Manchester Uniteddel játszottunk az FA-Kupában. Nem akartam beáldozni a hazai kupasorozatot, így olyan csapatot állítottam ki, amelyiknek volt esélye megverni a Unitedet. A meccs a Villa Parkban volt, és emlékszem, azon a napon a United szó szerint kirúgott bennünket. Reyest is megrúgták, elveszítettük néhány játékosunkat, elveszítettük a mentális erősségünk egy részét, három nappal később pedig az utolsó percekben buktuk el a Chelsea elleni meccset. Láttam, ahogy elfáradt a csapat. Szóval azt gondolom, hogy ha hibáztam abban a szezonban, az az volt, hogy nem áldoztam be a United elleni FA-Kupa meccset. Számos alkalommal a Bajnokok Ligája ütközik az FA-Kupával, az ember pedig csak ül és mereng azon, hogy mit kellene tennie [mélyen sóhajt]. Abban a szezonban mindent megnyerhettünk volna, megvolt ehhez a keretünk. 16-17 olyan játékosunk volt, akik a legmagasabb nívót képviselték.

-Az a hét végül a Liverpool elleni meccsbe torkollott, amely mérkőzés rosszul kezdődött. Nem érezte magát erőtlenül, ahogy látta megtörténni azokat a helyzeteket?

Az ember ott ül. Az egész szezonban egyszer sem kapott ki, aztán hirtelen egy hét lefogása alatt arra gondol, hogy minden odaveszhet. A Chelsea nem sokkal volt mögöttünk a bajnokság azon szakaszában. Ami nagy aggodalom volt, hogy a félidőben érezni lehetett, hogy nincs reakció a történtekre. A srácok abszolút szótlanok voltak. Az ember lenyel egy csalódottságot, aztán még egyet, majd ott ültünk 2-1-es vesztett állásnál. Nagyon aggódtam. Megpróbáltam megmozgatni az energiákat. Gyerünk, srácok, reagáljunk, csináljuk meg! Ezt nem fogadhatjuk el! Ebben a szakmában kell lennie egy különleges tehetségnek – és ez a különleges tehetség Thierry Henry személyében színre is lépett. És hirtelen 4-2 lett pillanatok alatt. Thierry jelentette a különbséget.

-Mennyire volt furcsa később a White Hart Lane-n vegyes érzelmekkel telve ünnepelni a bajnokságot?

Miután a Chelsea bukott, tudtuk, hogy ha nem kapunk ki, akkor bajnokok leszünk. Szárnyaltunk, bámulatosan játszottunk, majd hirtelen 2-2 lett az állás. Azt gondoltam, hogy a játékvezető egy kicsit sportszerűtlen volt Jensszel. Egy szögletnél meglökte Keane-t, amikor az megpróbált a lábára taposni. Erre a bíró befúj egy büntetőt. Máig nem értem, miért döntött így. Így is bajnokok voltunk, de Sol és Jens majdnem elkezdtek verekedni! Ez is mutatja, mennyire a győzelemre hajtás jellemezte azt a csapatot. Úgy kellett őket megnyugtatni az öltözőben. Szó sem volt eufóriáról. Őrület volt. „Srácok, éppen megnyertük a bajnokságot, hagyjuk már ezt!”

-Miben volt küzdelmes a hátralévő négy mérkőzést is veretlenül megvívni?

Ez az egyik legkeményebb kihívás volt. Az esetek többségében a bajnoki cím bebiztosítása után a koncentráció elvész, mindenki kienged, a következő meccs pedig vereség. Ez ilyen egyszerű.

-Nagy beszédet kellett tartania, hogy megóvja a csapatot ettől a helyzettől?

Igen. Azokon a meccseken éppen, hogy annyit játszottunk, hogy ne kapjunk ki. De minden ment! Sokkal idegesebb voltam ezen meccsek alatt, miután megnyertük a bajnokságot. Az utolsó meccsen, a Leicester ellen vesztésre álltunk, és azt mondtam a játékosoknak az öltözőben: „Nézzétek, megnyertük a bajnokságot, most azt akarom, hogy halhatatlanokká váljatok.” Ők pedig azt gondolták, hogy ez a fickó teljesen őrült. Mit akar még tőlünk? De valahol egyszer csak elkezdtek hinni nekem. Ezeken a meccseken a játékunk nem volt meggyőző, semmi átütő erő nem volt bennünk, csak annyit tettünk, hogy kihúzzuk és nem veszítettünk. De a Leicester elleni meccs második félidejében erős választ adtunk. Többet már nem aggódtam.

-Ezt az egészet csak ekkor lehetett megvalósítani? Még mielőtt Abramovics színre lépett volna, vagy a Highbury-ből való költözés előtt?

Éppen a jó pillanatban történt mindez. Mindenki arról a Chelsea-ről beszél, amelyik utánunk bajnok lett, de igazából már 2004-ben is szuper csapatuk volt. Abramovics jött és beleölt a Chelsea-be egy csomó pénzt: leigazolták Drogbát és Ricardo Carvalhót egy olyan csapatba, amelyik már amúgy is második volt. Aztán ők vették át a helyünket. Színre lépett a Chelsea, utánuk pedig a Manchester City. Aztán látható, hogy mi történt mostanra: a Manchester United még az Európa Ligából is kiszorult. Elég egy-két átlagos döntést hozni és máris kiesik az ember a megszokott körből.

-Az újgazdag angol klubok térhódítása alkalmával felsejlett Önben egy régi emlék, amikor Bernand Tapie Marseille csapata erős, de legális anyagi segítséggel az oldalán küzdött az Ön előző klubja, a Monaco ellen?

Az ember úgy érzi, mintha kövekkel harcolna gépfegyverek ellen. De az emberek erről nem akarnak tudomást szerezni, ők csak azt akarják, hogy megnyerjük a bajnokságot. Az egy nehéz időszak volt egyébként, ugyanakkor egyben nagyon izgalmas is.

-Emlékszik még, mit csinált a Leicester elleni meccs után, hogy megemlékezzen a beteljesített álmáról?

-Most a múltról beszélgetek Önnel, de nekem fájdalmas visszatekinteni, mert annyira a jövőn járnak a gondolataim. Az volt az álmom, hogy úgy nyerjük meg a bajnokságot, hogy egyszer sem kapunk ki. [Szünetet tart, elmosolyodik, majd megcsillannak a szemei, amikor eszébe jut a következő gondolata:] És újból meg akarom ezt csinálni!

Az interjú ebben a formában Amy Lawrence: The Invincibles című könyvében jelenik meg október 23-án.