Immáron pontosan egy évtizede történt, hogy az Arsenal veretlenül nyerte meg a Premier Liga idényét, s ezzel sporttörténelmet írtak az angol bajnokság történetében.

Abban a csapatban mindenki világklasszis volt, ám a kapus, Jens Lehmann meglehetősen ismeretlen emberként érkezett Angliába. Az arsenal.com a múlt okán készített mélyinterjút a német hálóőrrel.

-Jens, először 2003-ban igazoltál az Arsenalhoz. Emlékszel még, hogy történt mindez?

Minden nagyon gyorsan. Emlékszem, hogy felhívtak, két nappal később pedig már át is igazoltam. Vasárnap volt, amikor kaptam egy hívást. Azonnal összehívtam a szüleimet és a feleségem szüleit, mert fontos bejelentést tettünk. Ők talán arra számítottak, hogy unokájuk lesz, vagy valami ilyesmi. Én meg bejelentettem nekik, hogy Londonba költözünk. Már akkor meglepődtek. Majd amikor hozzátettem, hogy már másnap költözünk, akkor teljesen kikészültek.

Az idősebbik fiamnak kissé nehezen ment a váltás, egyfolytában csuklott, ami nem múlt el. Elvittük egy pszichiáterhez, aki elmondta, hogy a gyors váltás okozta nála mindezt. Nem tudta lelkileg feldolgozni, hogy ilyen gyorsan egy teljesen más közegbe kellett beilleszkednie. Egy kicsit később már ő is rendben volt. De lelkileg inkább a gyereket viselte meg a váltás.

-Korábban az AC Milan színeiben már játszottál külföldön, de onnan gyorsan vissza is tértél. Voltak fenntartásaid az angliai költözéssel?

Nekem könnyű döntés volt. Annak idején tudtam, hogy a Dortmund anyagilag nehéz helyzetben van, noha ezt nem akartuk nyilvánosan is elismerni. Úgy költöztem Milánóba, hogy tudtam, hogy ez csak rövid életű kitérés lesz. Ugyanakkor mindig is szerettem volna külföldre igazolni, hogy egy idegen csapatban is játszhassak. A Milannál játszottam, amikor lett volna lehetőségem a Liverpoolhoz igazolni. Ezt végül elutasítottam, mert inkább visszatértem a Dortmundhoz.

Végül ez volt a jó döntés, hiszen ha aláírok a Liverpoolhoz, akkor nem lettem volna az Arsenal játékosa. Az Arsenalhoz való igazolásom ugyanakkor karrierem egyik legjobb döntése volt, mert sikerült megnyernünk a bajnokságot. Itt ez számít, ez többet ér, mint bármelyik másik kupa.

-Az első évedben sikerült összehozni a veretlenül zárt szezont. Hitted ezt korábban?

Persze, hogy nem. Ahogy az Arsenalhoz kerültem, jeleztem a menedzsernek, hogy megpróbálok a lehető leggyorsabban meccsrekész állapotba kerülni. Tudtam, hogy beszél németül, s sokszor kértem, hogy segítsen ki. Úgy érzem, világéletemben jól tudtam megszervezni a védelmet, de egy másik nyelven ez nem olyan könnyű feladat. Körülbelül 100 szóra van ehhez szükség az angolban. Ami fontos, hogy az angol szavakkal könnyebben lehet kifejezni a dolgokat. Például a megfordulni angolul úgy van, hogy 'turn', németül meg 'dreh dich um'. Az nagol szavakkal gyorsabban és egyszerűebben tudtuk megérteni egymást.

-A szezon folyamán belegondoltatok, milyen óriási eredményt érhettek el?

Mindig csak a következő meccsre koncentráltunk. Volt egy fontos meccsünk az Old Traffordon, ahol van Nistelrooy lábában ott volt a győztes gól, ám végül a labda a keresztlécen csattant. Ez adta meg az alapot az előttünk álló sorozatnak. Nem tudtuk, hogy mennyire jók vagyunk, s hogy senki sem verhet meg bennünket. Otthon néha próbáltam vicceskedni, s úgy tenni, mintha szomorú lennék, mert kikaptunk. A feleségemet azonban nem tudtam átverni. Csak azt mondta: 'hagyjál már, nem hiszem el, ti sosem kaptok ki.' Ez ment egy pár hónapig.

-Mennyire volt különleges érzés a csapaton belül?

Remek játékosokkal játszhattam együtt. Minden poszton világklasszis játékosok játszottak. Sol Campbelltől és Martin Kewontól tanultam meg, hogyan szervezzem meg a védelmet. Már Németországban is hasonóan játszottunk, de az más hozzáállás. Itt nincs külön rendszer, hogy hogyan játsszuk, hogyan helyezkedjünk és hogyan tartsunk távolságot. Ezeket mindet az Arsenalnál tanultam meg.

Azt gondolom, hogy a szurkolóknak és a médiának néha nagyon furcsa lehetett a játékstílusom. Volt, hogy 27 méterre a kaputól tisztáztam. Nagyon gyors védőink voltak: Kolo Touré, Ashley Cole, Lauren és Sol, könnyű volt mögöttük söprögetni. Tudtam, hogy elég gyorsak ahhoz, hogy kisegítsenek, ha netán hibáznék.

-Talán a Bajnokok Ligájából maradt fent a legjobb pillanatod, amikor kulcsfontosságú pillanatban védted Riquelme büntetőjét...

Amikor Arséne Wenger a kispadra rakott, elkezdtem meditálni. Egy kapusnál ilyenkor célszerű klubot váltani, ha játszani akar az ember. Ugyanakkor én már 34 voltam, s pont a világbajnokság előtt álltunk pár hónappal. Oliver Kahnnal versengtem a kapusposztért. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy ne játsszak.

Ekkoriban kezdtem el az agyamat másképpen programozni. Kivettek a padról, tehát valamit máshogyan kellett csinálnom. 10 meccs után végül meggyőztem a menedzsert, hogy adjon még egy esélyt. A meditálással azonban nem álltam le. Nagyon érdekes volt, mégha olykor el is fáradtam benne. Ez volt az ok arra, miért álltam oda pozitívan minden büntetőrúgáshoz.

Talán a 2006-os szezon végén kerültem vissza a csapatba. Nagyon rémült voltam, hogy ha még egy hibát elkövetek, akkor megint kikerülök a csapatból. Tudtam, hogy ha büntető kap az ellenfél, akkor ki kell fognom. Ezt gondoltam Riquelme büntetőjékor is.

Az igazság az volt, hogy akkor már 180 perc volt Riquelme lábaiban ellenünk. Amikor ránézel egy játékosra a pályán, láthatod, milyen nyomás alatt játszanak. Egy utolsó percben befújt büntető mindig extra terhet jelent a játékos számára. A testbeszédéből, a korábbi passzaiból és kapuralövéseiből leszűrtem, hogy melyik irányba fogja rúgni a labdát. A megérzésem és figyelmem pedig nem csapott be. Remek volt.

2006-ban később, már a világbajnokságon ismét volt egy ilyen fontos pillanat. Argentínával kellett meccselnünk, s büntetők döntöttek a továbbjutásról. Volt egy cetlim, hogy ki merre rúgja általában a büntetőket, de Cambiasso nem volt rajta.

Ekkor jutott eszembe a Villarreal elleni meccs, amelyen a szabadrúgásokból következtettem a büntetőkre. Ez volt a helyzet Cambiassóval is. A német-argentin meccsen mindig bal lábbal a bal felső sarkot célozta meg. Úgy voltam vele, hogy a büntetőt is oda fogja rúgni. Végül így is lett. A felkészülésem volt a kulcs. Még emlékszem Pat Rice szavaira: 'Jens, ha kudarcot vallasz a felkészüléskor, készülj fel a kudarcra.' A büntető után ezek a szavak ugrottak be.

-Roberto Ayala büntetőjét is védted. Ő viszont már rajta volt a listádon, de mégis figyelmen kívül hagytad az információt. Miért?

Szerintem minden fontos büntetőpárbajon én nyertem. Ez volt a helyzet már az utánpótlás-csapataimban is, később pedig a felnőttek között is. Kapusként mindig a taktikát igyekeztem követni. Nem mehettem el a másik oldalra. Emiatt nem követtem a tanácsot sem. Arra az oldalra kellett vetődnöm, ahol úgy éreztem, megfogom a labdát.

-Milyen érzés volt azon a vébén játszani?

A németek mind a mai napig büszkék rá. Az emberek még mindig odajönnek hozzám, s megköszönik a 2006-os teljesítményünket. Remek csapatjáték volt. Furcsa volt a világbajnokság előtt, mert rossz eredményeink voltak, a sajtó pedig kikezdett. Jürgen Klinsmannt megkérték, hogy a német parlamentben válaszoljon egy pár kérdésre a világbajnokságról, mert egyik politikusunk sem akart a rossz teljesítményünk miatt leégni. Persze, ő maga sem ment el végül.

Óriási vetítés volt körülöttünk, minden velünk kapcsolatos dolgot rossz fényben tüntettek fel, főleg az egyik bulvárlapnak, a Bildnek köszönhetően. Folyamatosan támadtak bennünket, amíg rá nem jöttek, hogy az emberek szeretik a válogatottat. Onnantól kezdve csak jókat írtak rólunk, s elkezdtek támogatni is.

A világbajnokságon meg kellett változniuk. Egycsapásra dicsérték a viselkedésünket és a teljesítményünket. Másfél hétig minden negatív volt, aztán minden megváltozott. Az időjárás is nagyon volt. Emlékszem, két nappal a megnyitó előtt még 11 fokban és esőben edzettünk Berlinben. Másnap már 30 fokban repültünk Münchenbe. Ott kezdődött a vébé, ami nagyon szuper volt.

-Biztosan fájdalmas volt kikapni Olaszországtól az elődöntőben.

Igen, főleg amiatt, hogy az utolsó percben estünk ki. Ez mindig szomorú. Ez talán életem egyik legnagyobb csalódása. Nagyon közel álltunk a győzelemhez, én már egy újabb büntetőpárbajhoz készültem. De arra sosem lehet építeni, hogy két büntetőpárbajjal jussunk be a döntőbe. Statisztikailag erre kevés az esély.

-Mennyire kemény az élet nyugdíjasként, a futballtól távol?

Először nem volt durva. Az ember elmegy nyaralni, az egész olyan, mintha egy meghosszabbított nyaralás lenne. A gond csak az volt, hogy én mindig edzeni akartam. Sportemberként, ha fitt vagy, nem akarsz megállni. Folytatni akarod, mert ha megállsz, az nagy baj lehet. Szóval továbbfolytattam a gyakorlásokat, és három-négy hónap után azt gondoltam, hogy egy kicsit még szívesen visszatérnék valahová.

Aztán valamikor Gerry Peyton, az Arsenal kapusedzője felhívott, hogy lenne-e kedvem egy kicsit edzeni. Fittnek éreztem magam, így belevágtam. Biztosan jó benyomást tettem rá. A döntéseim és a védéseim még a helyükön voltak.

Majd eltelt megint két-három hónap, s az Arsenalnál az összes kapus sérült volt: Szczesny, Mannone és Fabianski is. Visszahívtak, s ezt egy remek lehetőségnek éreztem. Egy meccsem volt még hátra, hogy elérjem a 200-ik pályáralépésemet az Arsenallal.

Remek érzés volt, mert nem kellett nyomás alatt játszanom. Addig végig nyomás alatt kellett védenem, ami nagyon kimerítő volt. Aztán visszatértem, s végre élvezhettem a dolgokat. Nagyszerű dolog volt edzeni és közben játszani is.