E blogbejegyzés előzményeiként (amely cikkeknek a linkjét technikai okok miatt az írás alatt találhatjátok meg) diagnosztizáltuk az Arsenal jelenlegi legégetőbb problémáját, vagyis a csapat jelenlegi keretének minőségi állagát. Ennek apropójaként akár még megoldást is kínálhatnánk Wengernek, de mivel aligha esélyes, hogy olvassa ezeket a sorokat, így érjük be egy vitával, hogy mi mindent jobban tudunk, mint a Professzor.

Az előző részben  a keretjavítás egyik legkézenfekvőbb megoldását vizsgáltuk meg, az akadémiát, most pedig jöhetnek az igazolások.

Talán nincs is olyan szurkoló, akit ha most megkérdeznénk, ne tudna legalább öt olyan játékost felsorolni, akit szívesen látna az Arsenalban. A napi pletykák – legyenek azok bármennyire megbízhatóak, vagy éppen megbízhatatlanok – mindig megmozgatják a szurkolók fantáziáit, hiszen a magunk módján mindenki a csapaton akar javítani, segíteni. (Kiváltképpen egy vereség után.)

Elég egy újságírói összeesküvés-elmélet, máris a YouTube-on találjuk magunkat, hogy valamiféle viszonyítási pontot találjunk. Itt – ha szerencsénk van – megnézhetünk egy ötperces videóösszeállítást a kiszemelt játékosról, majd nyugodt szívvel summázhatjuk, hogy 'igen, ez az ember kell az Arsenalba!'.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű.

1996-ban, amikor Arséne Wenger átvette az Arsenal menedzseri posztját, az alaposság és az igényesség lett az úr a csapatnál. A francia teremtette meg azt a játékosmegfigyelői rendszert, amely a mai napra az Arsenal védjegyévé vált. Szakemberek tucatjai böngészik a világ futball ligáit az új klasszisok iránt, s látnak meg a kiszemeltekben olyan értékeket, amiket más csapat megfigyelői rendre elsiklanak. Bő tíz-tizenöt évben ez irtózatosan nagy érték volt. Számtalan olyan játékost lehetne felsorolni, Thierry Henrytól kezdve Kolo Touréig, akik mellőzött vagy fel nem fedezett emberként érkeztek az Arsenalhoz, s váltak húzóemberekké, világklasszisokká.

Mára azonban elapadt ez az előny. Meggyőződésem, hogy tíz évvel ezelőtt Wenger mindenfajta megerőltetés nélkül, bőven áron alul tudott volna elhozni egy Hazardot vagy egy Götzét. Manapság azonban az internet korában, amikor a kábeltévék több tucat sportcsatornát kínálnak, lehetetlen elsiklani egy tehetség feje felett. Nemcsak nekünk, szurkolóknak, hanem a többi csapat embereinek  sem.

A Manchester Citynek, a Chelsea-nek például így ki sem kell építenie egy játékosmegfigyelői rendszert, ők megveszik azt, aki a leglátványosabb teljesítményt nyújtja, vagy akinek a marketingértéke a legjobb. Természetesen azért ott sem amatőrök ülnek, tudják, hogy kivel lehetne erősebb a csapatuk, de a korlátlan pénzügyi forrásaikkal kvázi azt hoznak el, akit csak akarnak. Sőt, elég, ha azt a játékost akarják megvenni, akit az Arsenal kiszemelt, majd végül Wengerékre rálicitálnak.

Lassacskán már az sem lesz elég, hogy egy ismeretlen, fiatal francia játékost elhozunk és kinevelünk, mert a korábbi évek tapasztalatai (élükön Nasrival) már elértek odáig is. A Le Havre 17 éves védőjét, Benjamin Mendy-t például figyelik az Arsenal szakemberei. A játékos pedig reméli is, hogy az Arsenal végül leigazolja... …, hogy aztán könnyebben kerülhessen a Barcelonához. Upsz...

Mi lehet akkor a megoldás? Véleményem szerint az, hogy Touré, van Persie, Vermaelen, vagy Koscielny példáit szem előtt tartván, a jelenlegi elveket megtartva más ligákat tartanánk jobban szem előtt. Ha a nyugat-európai játékospiacot az újgazdag klubok tartják mozgásban, és kavarnak inflációt (ugyan mikor adna ki egy csapat 35 milliót egy Andy Carollért?!), akkor az Arsenalnak nincs más dolga, mint keletre menni.

És pontosan ezért nem vagyok személy szerint csalódott, hogy egy ománi játékos jár próbajátékon. Természetesen nem ismerem őt játékosként, de tegye fel a kezét az, aki linkekkel rendelkezik az ománi másodosztályhoz. Attól még, hogy játékosként valakit nem ismer a szurkoló, attól még lehet jó játékos, akit ráadásul potom pénzért lehetne megvenni. Ha éppen az Arsenal egy örmény játékossal, Henrik Mkhitaryannal is előrébb lépne, akkor nem kérdés, hogy kire kell beruházni, és hagyni a Götzéket és a Hazardokat azoknak a kluboknak, amelyek egymást túllicitálván irreális pénzösszegeket is képesek áldozni egyetlen játékosért.

Hiszen, ha már csak a nagy számokat szem előtt tartjuk, nem létezik, hogy az 1,3 milliárd lakossal rendelkező Kínában, vagy Indiában (1,2 milliárd) ne lenne egy új Messi, egy új Fabregas, egy új Ronaldo.

A wengeri elvek, amik 10-15 éve működtek, talán még ma is jól funkcionálnának, de ehhez elhatározottság kell, miközben Wenger látszólag beletörődik, hogy a jelenlegi helyzetben csak a korlátlan forrással rendelkező klubok érvényesülhetnek. Pedig kizárt, hogy ez így lenne...