E blogbejegyzés előzményeként (amelynek a linkjét technikai okok miatt az írás alatt találhatjátok meg) diagnosztizáltuk az Arsenal jelenlegi legégetőbb problémáját, vagyis a csapat keretének minőségi állagát. Ennek apropójaként akár még megoldást is kínálhatnánk Wengernek, de mivel aligha esélyes, hogy olvassa ezeket a sorokat, így érjük be egy vitával, hogy mi mindent jobban tudunk, mint a Professzor.

Miután az első részben eladtuk azokat a játékosokat, akik minőségileg (már) nem Arsenal-szintűek, vagy csak szimplán demotiváltak, felmerülhet a kérdés, hogy honnan szerezzen Wenger minőségi játékosokat. Még most is tartom azon álláspontomat, hogy az olyan álomigazolások, mint Hazard, vagy Götze végső soron nem lendítenék előrébb a csapat szekerét, mivel a potenciális átigazolási összegük miatt nekik alapértelmezett kezdő csapatban kellene lenniük.

A megoldás nem az, hogy a kezdőbe, vagy a padra igazoljunk, hanem kollektíven a csapat keretébe. Hogy ezután a pillanatnyi formákat tekintve, vagy az edzésteljesítmények tükrében kerüljenek kiosztásra a kezdőbeli helyek, illetve az, hogy ki üljön a padon. Ahhoz, hogy ilyen játékosokat szerezzünk, alapvetően két lehetősége van Wengernek, most az egyiket vesszük gorcső alá.

Az akadémia

Akármennyire lehet szeretni, vagy nem szeretni őket, ma elvitathatatlan, hogy a Barcelona a többi klub felé nőtt. Attól eltekintenék most, hogy konkrétan miben keressük a katalán fölény okát, nem kérdés, hogy a Barcelonának rengeteg haszna származik abból, hogy már az akadémián, 8-9 éves lurkókkal kezdhetik el az alapozást. Ez nemcsak a későbbi technikai fejlődést teszi lehetővé a fiatalok számára, hanem beléjük is táplálják a klubhűséget, azt a bizonyos Barcelona-DNS-t, amiről már nekünk, Ágyúsoknak, nincs különösen jó emlékünk.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha itt van a kutya elásva, akkor miért nem követi a többi csapat a Barcelona sikerreceptjét? Ha csak ennyire egyszerű a képlet, akkor miért nem épít ki minden csapat egy megfelelő akadémiát, ami – ha hosszabb távon is – de megtérül? Röviden a válasz: mert erre nincs rá lehetőség. Angliában ugyanis szigorú szabályok nehezítik az utánpótlás nevelést: 16 éve fiatalabb játékosokat csak akkor igazolhat egy klub, ha a csapat akadémiája maximum másfél órára van a játékos lakóhelyétől.  Tehát ha Wengerék még ki is szúrták pl. Rooney-t az Evertonból már 15 éves korában, akkor sem igazolhatták volna le őt az akadémiára.

Való igaz, hogy egyetlen nagy csapat sem élhet akadémia nélkül, de teljesen más 8-9 éves kortól elkezdeni az alapozást, vagy 17-18 éveseket igazolni – akár külföldi – más egyesületektől, akik már-már félkész félkész játékosok. Hiába lehet büszke arra büszke Wenger, hogy pl. a hétfői, Fulham elleni bajnokin pályára lépett kezdőkből hatan is (Szczesny, Djourou, Ramsey, Walcott, Song, Coquelin) az Arsenal akadémiájának a kineveltjei – ami részben igaz is -, de ők mind más klub utánpótlás csapatától csatlakoztak annak idején Wenger alakulatához.

Talán majd Frimpong lesz a következő olyan játékos, aki már gyerekkorában is az Arsenal kötelékeibe tartozott, az állandó kezdőben pedig mindössze egy olyan ember lesz a szezon végéig, aki hasonló dolgokat mondhat el magáról, ő pedig Jack Wilshere.

Természetesen nem azt mondom, hogy vessük el az akadémiát, hiszen a jövőben számos új tehetség csatlakozhat papíron az első számú csapathoz: Benik Afobe, Chuks Aneke, Conor Henderson, vagy éppen Henri Lansbury, csak éppen az előző évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a tartalékcsapatból a felnőttkeretbe promótált játékosok száma (függetlenül attól, hogy már gyerekkoruk óta az Arsenalnál vannak-e, vagy csak később csatlakoztak a csapathoz) meglehetősen kevés.

Az számomra például a legkevésbé sem érthető, hogy Wenger miért választ olyan vészmegoldásokat, amellyel akár inkább több kárt okoz (pl.: felborítja a védelmet azzal, hogy nem a posztjuknak megfelelően játszatja a játékosait), amikor csak azt kellene tennie, amit már eddig is: fiatalokat játszatni a felnőtt keretben, kockázatok árán. Nico Yennaris, az Arsenal szélső védőként is bevethető játékosa például meggyőző teljesítménnyel debütált a felnőttkeretben a Bolton ellen, a Ligakupa negyedik fordulójában. Ha Carl Jenkinson (aki 2010 karácsonyakor az angol hatodosztályban játszott) játékát megkockáztatta Wenger, akkor nem érthető, hogy miért nem érdemelt meg volna eddig egy esélyt Yennaris is – ő sem lett volna nagyobb rizikó. (És tartom: most sem lenne nagyobb rizikó, mint egy Wayne Bridge leigazolása!)

Az már megállapítható, hogy az igazolásokhoz mindig fűlik a foga Wengernek, ami egyrészről érthető, másrészről pedig szerencsére nem is az az egyetlen járható út. De akkor miért nem használjuk ki még jobban az akadémiánk által jelentett pluszt, egy olyan kincset, amitől a Real Madrid és a Manchester City is szabályosan elzárkózik?

Az akadémia, bár ha nem is tudjuk olyan szinten hasznosítani az előnyeit, mint egyes más csapatok, olyan fegyver lehet a többi klubbal szemben, ami nemhogy a szinten tartásban segítene az Arsenalnak, de amivel akár még előrébb is lehetne lépni. Éppen a bajnoki címig.