Először is, az első bekezdésemet szeretném a mindenkori Arsenal keretnek ajánlani, bár vajmi kevés valószínűség van arra, hogy olvassák a bejegyzésemet. Szóval, remélem srácok, hogy még a szakadék széle előtt két lépéssel befejeztük idénre a kudarcok sorozatát. Néhány hete még a négy trófeáért izgultunk, azóta buktunk egy döntőt és fájdalmas kudarccal búcsúztúnk Európától is. A folytatás is igen keservesnek tűnik, jön a Manchester United, idegenben az FA Kupában, s vár még ránk egy-két húzós meccs a bajnokságban is. Ha idén tényleg nyerni akarunk valamit, akkor még most kell felállni a padlóról és nem májusban.

Már ha akarunk... elgondolkoztam egy pár dolog a tegnap este óta. Vannak dolog ugyanis, amik egyszeri és megismételhetetlenek, vannak olyanok, amik bizonyos időközönként előfordulnak és vannak olyanok, amik állandóak. Néha például kezdem komolyan azt hinni, hogy a trófea a reménytelenség legjobb kifejező eszköze ennek a csapatnak. Itt lehet próbálkozni, aztán az élet közbeszól.

A mai nap folyamán az egyik osztálytársam csak annyit mondott, és a hangjából kitűnt, hogy nem gúnyolódva, nem pejoratívan: 'Te nem vagy más, mint egy Arsenal-szurkoló, egy örök vesztes.'

Nem tudtam mit reagálni. Ide egy Barcelona elleni 2-1, vagy egy Chelsea elleni 3-1 kevés. Főleg a tegnap után. Jelenleg ugyanis nem vagyunk mások, mint vesztesek. És nem ez a frusztráló, hanem az, hogy mindig minden velünk történik. Méghozzá olyan rendszerességgel, hogy ha naplóznánk ezeket a dolgokat, egy idő után periódikusan ismétlődne minden bejegyzés.

Minden szezonnak úgy futunk neki, hogy ez a mi szezonunk lesz. Hosszabb-rövidebb ideig álljuk a sarat, aztán mindig jönnek a szokásos dolgok, már-már mondhatjuk azt is, hogy azok a dolgok, amik az Arsenalt az Arsenallá teszik a XXI. században. Csak a példa okán: sérülések, téves játékvezetői döntések, mindig ellenünk bekkelő csapatok, védő/kapus hiány, kiesés a kupából, Fabregas a Barcelonába igazol, kiesés a bajnokságból, nyári szünet, Barnet elleni meccs, Wenger igazol-e, vagy sem... és így tovább. Na jó, maximum a sorrend változhat némelyütt.S bár idén azért tűrhetőbben kezdtük a szezont, mint az elmúlt években, még egy döntőig is eljutottunk, most megint ott állunk, ahol a part szakad.

A tegnapi meccs megint ékes példája volt annak, hogy az Arsenal jelenleg nem más, mint a sorozatos reménykedés dicső példája, ami lehet, hogy semmi eredményre nem vezet, de legalább egyben tart egy csapatot, egy szurkolói közösséget. Mert mi aztán képesek vagyunk órák hosszat arról vitázni, hogy Wenger bekkelős játéka bejött-e, hogy van Persie valóban süket-e, a bíró most vajon ki, meg hogy mikor tanulja meg Bendtner levenni a labdát.

Szóval van baj elég. Elég hálátlan szerep arsenalosnak lenni, főleg egy Barcelona elleni rangadó előtt, ami utána van, arról meg ne is beszéljünk. Számomra ezen a dolgokon egy trófea sem változtatna. Végül is, ez csak egy bádog, aki valaki felemelne a csapatból. Aztán másnap minden menne tovább. A következő szezonban a következő trófeát megnyerni, Fabregast megtartani, a francia negyedosztályból kiválasztani a következő védőnket, megtartani a mentális erősségünket és kimagasló eredményt elérni az UEFA Üzleti Fair Play gazdálkodj okosanjában, mert ha másol nem, akkor legalább ebben legyünk elsők.

---

Pár szóban azért mégis csak szerintem közelebbről is értékelni szerény kis csapatunk teljesítményét tegnap, az űberklassz, zseniális, végig szerény Barcelonával szemben.

Az első dolog, amit megtennék szívem szerint, hogy a 'Respect' szót lekaparnám a mezünkről. Értem én, a játékvezetők is emberek. Csakhogy a mi csapatunkban is emberek vannak, akik naponta több órát edzenek és dolgoznak azért, hogy éles helyzetben hozzák a három pontokat, a továbbjutásokat. És igen is bosszantó, ha egyes játékvezetői ítélek ezt bomlasztják. Van Persie kiállítása kulcsmomentum volt, de elkerülhető lett volna, ugyanakkor az érdekes,hogy Abidal hogy maradhatott a pályán, amikor fojtogatásért pár hete kiállítottak tőlünk egy játékost, ami végül egy négygólos előny elherdálásához vezetett. A következetesség jellemzi a legkevésbé az UEFA játékvezetőit, és ha ezért bárki is szót emel, akkor jön a büntetés, pénzbírság, eltiltás.

A másik dolog, gratulálok a Barcelonának, megérdemelten jutottak tovább, viszont sajnálatos, hogy az arrogancia és a másik iránti tiszteletlenség van akkor nagy, mint Xaviék játéktudása. Minden tiszteletem Pep Guardioláé, aki egy dugig nyert csapatot is képes motiváltan tartani, de a Wilshererről adott monológja fájdalmasan hangzott, már-már bántóan egy ilyen kvalitású sportvezetőtől.

A harmadik dolog pedig ki más lenne, mint Cesc Fabregas... hibáa a bocsánatkérése a Twitteren, én haragszom rá. És nem azért a bizonyos eladott labda miatt. Hanem a hozzáállása miatt. A megilletődöttsége a Nou Camp láttán, a tavaly nyári zűrzavarok, a mérkőzés előtti pacsizások nem kis dühöt váltottak ki belőlem, de ez csak az én magánvéleményem.

Tartok ugyanis attól, hogy amíg egy pár játékos ebben a keretben, ide sorolandó akár Fabregas is, csak ugródeszkának tekintik az Arsenalt, addig itt nem lesz szívvel-lélekkel való küzdés. És már csak emiatt várok arra,amikor Bartley, Gibbs, vagy Lansbury ott lesznek a kezdőcsapatunkban, mert bár lehet, hogy nem szupersztár játékosokról van szó, ha valakik, akkor ők tudják, hogy mit jelent az Arsenalért harcolni.

És akkor talán meglesz a Barcelona elleni továbbjutás, meg a trófea is.