Adott az előző szezon francia bajnoka, a PSG, amely még alig szokott össze a nemrég kinevezett edzőjével, s amely csapat első számú csatára, Edinson Cavani finoman szólva sincs formában, képtelen pótolni a klub korábbi gólvágóját, Zlatan Ibrahimovicot. Mindez tökéletes lehetőséget biztosított az Arsenalnak, hogy kedvező rajtot vegyen a Bajnokok Ligája idei szezonjában, papíron a csoportkör legnehezebb meccsén. Azaz tökéletes lehetőséget biztosított volna.

Merthogy 44 másodperc múlva Cavani megszerezte a vezetést a PSG-nek.

Még szép, hogy meg. Ez az Arsenal, ennek a csapatnak mindig összejön az alulteljesítés, immáron lassan egy évtizede.

De mivelhogy ez az Arsenal, folyton meg is találják a lehetőséget, hogy visszavágjanak. Főleg a BL-ben. Mintha úgy éreznék, hogy nem elég nagy a megmászandó hegy nagysága, így gödröt ásnak a kezdésnél, hadd kezdjék ott a felkapaszkodást.

Cavani a helyzetkihasználását leszámítva egész jól játszott, de rövidre kellett volna zárnia a meccset. Legalább három ajtó-ablak ziccere volt, hogy több gólra növelje csapata előnyét, és mindet elbaltázta. Ez persze felbátorította az Arsenalt, akik sokkal jobban játszottak (bár dominanciának ezt sem lehet nevezni) a második félidőben, és az egyenlítő gól végig a levegőben lógott, mire Alexis találata valóban kikötött a párizsiak kapujában.

De miért csinálja folyton ezt az Arsenal? Miért teljesítettek csúnyán alul az előző idény első két BL-csoportmeccsén, hogy véletlenül se nyerjék meg a kvartettjüket, hogy aztán kivívják a sorsukat, és a Barcelonát kapják ellenfélül a nyolcaddöntőben, akik elintézték őket.

Vagy miért játszottak olyan nyomorúságosan két évvel ezelőtt, a Monaco ellen, hazai pályán? Hogy jött össze a 3-1-es zakó az Emiratesben, amikor a visszavágón hiába sikerült két gólt rúgniuk, az idegenbeli gól szabálya miatt búcsúztak a sorozatból.

De említhetnénk a három évvel ezelőtti példát a Bayern ellen. A kihagyott büntető otthon megbosszulta magát, és nyertek a bajorok. Ezen már nem segített az amúgy megsüvegelendő teljesítménnyel lehozott iksz Münchenben.

Hogy folytassuk a sort: négy évvel 3-1-re kapott ki az Arsenal az Emiratesben, ellenben 2-0-ra sikerült a győzelem az Allianz Arénában. A csapat sorsát ismét az idegenben rúgott kevesebb gól pecsételte meg.

És sajnos nincs vége: emlékszünk még, amikor a Milan 4-0-ra felmosatta velünk a pályát a San Siróban? Aztán az Arsenal megemberelte magát, és 3-0-ra győzött otthon, sőt, van Persie lábában még a továbbjutás reménye is ott volt. 

Elég csak megnézni, milyen gólt kapott a csapat Párizsban. Mintha valamilyen nyűggel jött volna ki a csapat az öltözőből, a játékon semmilyen intenzitás nem mutatkozott, csak a letargia és az ernyedtség.

Serge Aurier elrobog a szélen, senki nem megy vele. Nacho Monreal tisztes távolból végigfigyeli az elefántcsontpartit, de semmilyen nyomást nem helyez rá. Aurier így bámulatos labdát ad Cavaninak, aki levált Mustafiról, és sikeresen Ospina kapujába bólintotta a játékszert.

Talán Monrealt lefutották. Talán. De Mustafi esetében nincs mentség. Tudja, hova kell helyezkedni, máskülönben aligha lehetne rendszeres kezdő a német válogatottban. Egy klasszis játékosról van szó. Akkor végül mi is történt?

Lehet, hogy van két magyarázat erre a jelenségre. Nem kimondottan Mustafi hibájára, hanem az Arsenal hiányosságaira. Azokra a problémákra, amelyek Mustafit is elérték, hiába tette be még be alig a lábát a csapathoz a német védő.

Az első lehetőség, hogy a gond az Arsenal mérkőzés előtti felkészülésében rejlik. Lehet, hogy a játékosok nem elég élesek, nem elég agresszívak a kezdéskor? Ez újra meg újra előfordul szezonról szezonra, de elég csak egy meccset visszamenni a PSG elleni találkozó előtt: az Arsenalnak a Southampton ellen (is) kétségbeesetten kellett hajtani a győzelemért egy olyan meccsen, amelyet könnyedén hozniuk kellett volna.

A második magyarázat egy kicsit bonyolultabban, de annál érdekesebben hangozhat. Lehet, hogy az Arsenalt megrémíti a siker tudata? Abraham Maslow, akinek a neve sokaknak a szükséglet-piramisról ugorhat be, előállt egy elmélettel, amit Jónás-komplexusnak nevezett el.

Jónást az Ószövetség szerint Isten Ninivébe küldte, hogy próféciát vigyen az ottaniaknak, hogy az emberek mennyire bűnösek és gonoszok, és ha ez így megy tovább, el fogja pusztítani a várost. Jónás azonban elmenekült a várostól másik irányba abban a reményben, hogy így megszabadul az Isten által rábízott felelősségétől. Majd felszállt egy hajóra, amely végül viharba keveredett és elsüllyedt, ő pedig egy cet gyomrába került élve.

Marlow elmélete azon alapul, hogy miként tud valaki elkerülni egy nehéz, veszélyes, és megfélemlítő feladatot, majd a pszichológus kiterjeszette az elképzelését a tehetség felelősségvállalására is. A legnagyobb sikerek ugyanis kockázatot jelentenek, hiszen próbára teszik a tehetség képességét és temperamentumát. Egy egyén vagy egy csapat ugyanis kudarcot is vallhat, ha mind fizikálisan, mind mentálisan megpróbáltatja magát, ez pedig egy kimerítő folyamat, óriási téttel. Mennyivel egyszerűbb tehát, ha az illető egyén vagy csapat nem ad ki mindent magából, így pedig mindenképpen az elejét veszi annak, hogy hibázzon, hogy megsemmítse önmagát, de az biztos, hogy csökkenti a bukás esélyét.

Az Arsenal elmúlt években mutatott szereplése ezt az elképzelést mutatja be a gyakorlatban. Elkövetnek a meccs elején egy hibát, vagy egészen furcsán közük sincs a játékhoz. Kapnak egy gólt. Ekkor adódik egy lehetetlennek tűnő vállalkozás, hogy miként támadhatnának fel, majd, amikor a siker nincs már a látószögben, amikor a kifogás már meg van fogalmazva, akkor hirtelen elkezdenek játszani, és majdnem sikerül is felállniuk a padlóról.

Arséne Wenger ezt a fajta mentalitást hívja mentális erősségnek, amikor már tényleg csak a halvány remény maradt, de valójában ez fordítva működik: amikor a csapat csak akkor képes teljesíteni, amikor már nincs rajtuk nyomás, az valójában a Jónás-komplexus jele.

Persze nemcsak a pszichológia hátráltatja az Arsenalt. A menedzsernek kell felelősséget vállalnia, miként készíti fel a csapatát, de ugyancsak őt kell elszámoltatni a taktikai elképzelésekért is. Hogy például miért 4-2-3-1-es hadrendben küldte fel a legénységét, amikor Mesut Özil amúgy sem zárt vissza a védekezésbe a PSG háromemberes középpályájával szemben. Így a Rabiot-Krychowiak-Verratti hármas könnyen átjátszotta az Arsenal középpályáját.

Wengernek lett volna lehetősége változtatni, például úgy, hogy kiteszi Özilt a szélre, és beküldi Xhakát Cazorla és Coquelin mellé. De az is tendencia már, hogy a francia menedzser nem módosít taktikát meccs közben, csak posztra cserél.

Már maga ez a tény is letargiát szül, egyfajta feltételezést, hogy a korábban jól bevált módszerek ezúttal is hatékonyak lesznek. Olyan, mintha Wenger még mindig azt gondolná, hogy a futball az előző évtizedben nem fejlődött, és hogy a régi elképzeléseket nem váltották még fel az újak, pedig a modern futballban már mindent a részletekig való odafigyelés és az aprólékosan megkonstruált edzésmunka diktál.

Lehet, hogy Wenger nem hajlandó, vagy már nem képes teljesen a legmagasabb szinten teljesíteni. Talán már őt is elérte a Jónás-komplexus.

Forrás: bleacherreport.com