A menedzserek élete nem fenékig tejfel, s ez talán hatványozottan igaz azokra, akik egy-egy nagycsapatot irányítanak. Felemelő érzés lehet elhódítani egy trófeát, miközben tudja az ember, hogy mennyi munkája is volt benne, de ha nem a tervezettek szerint alakulnak a dolgok, akkor állni kell a kritikák össztüzét, s ez bizony kellő nyomást jelent.

Arséne Wenger, aki ma ünnepli a 61. születésnapját, legutóbb 2005-ben ért el számottevő sikert az Arsenallal, s bár ő a klub történelmének legeredményesebb menedzsere, sokan mégis mást látnának szívesebben az észak-londoni gárda kispadján az utóbbi évek sikertelensége miatt.

Pedig elhiheti bárki, a francia szakember a tökéletes ember az Ágyúsok élére, hisz a munkája, valamint klub iránti elkötelezettségét szinte nem is lehet szavakba önteni. Lehet, hogy már 61 esztendős, de olyan intenzitással és szenvedéllyel áll a feladatai elé, amelyet egy nála sokkal, de sokkal fiatalabb ember is megirigyelhet, s ez egyszerűen csak annak köszönhető, hogy megvan benne a hit, ami enyhén szólva nem mindenkire jellemző.

Vegyük például Alex Song esetét! A kameruni középpályásban meglátta a tehetséget a Professzor, s hitt abban, hogy egy igazán jó játékost faraghat belőle, mégha a rajongók jelentős része érthetetlennek is tartotta a szerepeltetését, s lám Song óriási fejlődésen ment keresztül a csapat egyik alapemberévé nőve ki magát.

Ez tehát az a bizalom, amely általában fellelhető Wenger döntéseiben, aki mindvégig kiáll a játékosai, illetve az elhatározásai mellett. Sokan makacsnak titulálják ezért, de én inkább a megtörhetetlen szóval jellemezném, hisz ő sose adja fel a céljait, mégha 'el is önti a kritikák lavinája', akkor is kitart, s ezzel érzésem szerint el fogja érni azt is, hogy megszakadjon a trófea nélküli évek sora.

Reménykedjünk és Isten éltesse a Professzort!