Azt hiszem, hogy visszatért a jó öreg Matthew. A korábbi írásaim többnyire a humorra fókuszáltak, és talán kissé feledésbe merültek a régebbi munkáim, amelyeket komolyabb hangvételű bejegyzésként tartott számon az igen tisztelt olvasó.
Ez az írás azonos vonásokat hordoz azzal, amelynek címe a 'Várd a csodát' volt, de érkezett az idő, hogy a csapattal kapcsolatos további érzéseimet most adjam ki.
2003-ban még úgy voltam a focival, hogy jó kis sport, szeretem is játszani, sok meccset láttam, de egyetlen klubot sem követtem úgy igazán. Ez furcsa, ha azt a tényezőt is figyelembe vesszük, hogy édesapám elmondása szerint már kiskoromban is a szememmel követtem a bogyót a televízióra tapasztva tekintetemet. 1998-ból van egy halvány emlékfoszlányom, amikor is a világbajnokságot végigkövettem. Ha visszaidézem akkori gondolkodásmódomat és véleményemet a tornáról, akkor azt mondhatom, hogy így nézett ki: 'Zidane egy jó játékos.' A csoda persze nem itt kezdődött, hanem már az említett 2003-as évben.
Május 4-e volt, mikor valamilyen úton-módon belebotlottam egy Arsenal-találkozóba, a gárdának a bajnoki címe volt a tét, az ellenfél pedig a szebb napokat is megélt Leeds United volt. Nos, a vendégek 2-3 arányban legyőzték Wenger tanítványait, ezzel a bajnoki álmaink szertefoszlottak. Mit gondolhattam volna? Azt, hogy oké gyerekek, holnaptól a Leedsnek drukkolok, mert olyan frankók voltak? Igen, van, aki így döntött volna, de én másképp tettem. A vesztes csapat mellé álltam. Egyébként más tényezők is voltak, például a Highbury csodálatos légköre. A kamera is egy furcsa szögben volt olyan hatást keltve, mintha mi is a második sorból szemlélnénk az éppen soron lévő sporteseményt. Az eredményen kívül minden nagyszerű volt, de a vereség után elhatároztam, hogy Arsenal-fan leszek.
A következő idényről azt hiszem, egyetlen Ágyúsnak sem kell beszélni, hiszen veretlenül nyertük a bajnokságot, szám szerint 26 sikerrel, és 12 döntetlennel. Hihetetlen rekord. A veretlenségi csúcsunkat az 50. egymás utáni bajnokin szakították meg, de azt hiszem, nincs okunk a búslakodásra. A sikerek ezután is jöttek, nekem végtére is a 2004/05-ös szezonnal sem volt az égvilágon semmi bajom. Úgy lettünk másodikak a Chelsea mögött, hogy szemet gyönyörködtető futballt nyújtottunk, és ki feledné a 2005-ös FA Kupa-döntőt. A Mancheser Unitedet büntetőkkel vertük, és a trófea felemelése után Patrick Vieira sajnos távozott is tőlünk. Ennek ellenére a Community Shield még megvolt 2005-ben, és azóta jelentős trófeát nem sikerült nyerni. Azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy megemlítem 'dicső múltként' a 2007-ben illetve 2009-ben elért Emirates Kupa-győzelmünket. Jó, ha vannak ezek az 'élet apró örömeiként' aposztrofált sikerek, de az igazi trófeákból nekünk nem sok jutott. Jutott azonban más.
Én imádom a csapatot, és ez akkor is így lenne, ha a harmadosztály alsóházában evickélnénk. Akkor legfeljebb annyi változás lenne, hogy realizmussal vegyített reménykedés közepette izgulnék végig egy meccset.
A realista világszemlélet alapvetően jellemző rám, bár néha ezt sokan azonosítják a pesszimizmussal. Tényleg nem vagyok pesszimista, még ha néha úgy is hangzik. Nem szeretek nagyokat álmodni, hiszen tisztában vagyok a helyzettel, amiben mi vagyunk, de kérdem én, hogy miért ne lennénk büszkék a csapatra? Meg kell becsülni, amink van. Európa egyik legjobb csapata vagyunk, a Premier League négy legjobb együttese között. És néha ezzel nem vagyunk elégedettek. A Portsmouth drukkerei mit szóljanak akkor? Azt, hogy rendben, holnaptól Barcelonás leszek? Nem. Ezzel azt akarom sugallni, hogy mi igenis jó helyzetben vagyunk.
Természetesen megértem a másik oldalt is, akik az előző bekezdéstől elhatárolódnak. Ők azok, akik nem csupán azt akarják, ami megvan, hanem trófeákat. Én is nagyon szeretnék már egy kupasikert, persze ki nem. De a realitások talaján maradva tisztán láthatjuk, hogy még kissé fiatalok vagyunk. Ha tényleg be akarunk érni, akkor együtt kell tartani a csapatot. Ez szinte sosem sikerül, éppen ezért egy ördögi körforgásba kerültünk. Ezért kell (remélem átmenetileg) a 'kisebbel' beérni.
De én a 'kisebbnek' is más jelentést társítok: a szép gólok, a szép játék engem mindenért kárpótol most. Imádom az Arsenalt, és gondoljunk bele: nem voltunk boldogok, mikor Rosicky azt a bődületesen nagy gólt lőtte a Boltonnak? Vagy milyen volt Arshavin varázslatos játéka a Liverpool ellen? A Blackburn elleni 6-2? Vermaelen nagyszerű játéka? A szurkolók öröme? Wenger tánca a Villarreal elleni meccsen? Ezek mind életképek, és számomra örökké megmaradnak...
Még akkor is szeretem őket örökké, ha kihagynak száz helyzetet. Mert ők az Arsenal, a csapatom.
Hozzászólások (5)
ericcson: én meg azt mondom megnyerjük a BL-t és a PL-t is majd meglátjuk hogy nekem vagy neki lesz igaza :P :P :P
ericsson: igen a realitas azt mondja hogy egyik kupa se lesz a mienk,de kit erdekel a realitas,a nem a realitas megy ki a palyara focizni,hanem 11 a 11 ellen mar csak a nagy szamok torvenye alapjan minden rangadot nem veszthetunk el.
es mint szurkolo a vegsokig bizok a sikerben
Szólj hozzá