A mostani blog egy afféle bizonyítása lesz annak, hogy nem feltétlenül a trófeagyőzelmek teszik a csapatot. Az Arsenal gárdája 2005 óta nem nyert trófeát, de nekem nincs túlságosan nagy hiányérzetem, amíg látom a nagyszerű stílusunkat meccsről-meccsre, és a parádés gólokat, illetve győzelmeket. Az alapelvárásoknak megfelelünk általában még így is.

Az Arsenal egy olyan csapat, ahol minden szezonra bőven jut olyan mérkőzésekből, amelyeket sokkal a lejátszásuk után is emlegethetünk. Szerintem kétségtelen, hogy Európában a legszebb focit az Arsenal játssza, és ezt nem elfogultságból mondom. Idén is volt már számos olyan mérkőzésünk, amelyek után csettinthettünk egyet, és mondhattuk: 'Ejj, de jó volt!'. Na ez az. Az Ágyúsok a drukkereiknek olyat adnak az elmúlt években (a trófeamentes időszakra értve), ami megfoghatatlan. Trófeát már rég nyertünk, de idényről idényre kapok valamit a srácoktól, ami örökké megmarad, nem teszik vitrinbe, és később nem is adják oda másnak. A futballélményt.

Számomra ez többet ér a trófeáknál; ha már ezt sem kapja meg az egyszeri drukker, el kell gondolkodni, hiszen akkor már baj lenne. A 2009/2010-es szezonból is tudnék már olyan összecsapásokat mondani, amelyek örökké megmaradnak az emlékezetemben. Ilyen például a Blackburn elleni 6-2, vagy a Tottenham elleni 3-0. Még a Manchester United elleni 2-1 is emlékezetes marad, ahol a 12. embernek éreztem magam. Hogy miért? Van Persie hosszabbításban lőtt gólja után felugrottam, örültem a 2-2-nek, akárcsak a srácok. Aztán láttam, hogy Eduardo fájdalmas arccal a hollandus hátába temeti az az arcát, Robin pedig a fejét fogja. Les miatt érvénytelenítették a gólt. Ez egy olyan 5 másodperc volt, amelyben megjártam a mennyet és a poklot. Kellemetlen érzés volt, de megmarad, és erősít. Legendás pillanat, mert ritka, és feszült. Ezért emlékszünk rá. Az AZ Alkmaar ellen kibontakozott a minőségi futballidén a BL-ben is, rendkívül élveztem. Ez tipikusan az a meccs, amely összefoglalóját századik megtekintésre sem unom meg. A tavalyi hazai Manchester United elleni 2-1-es győzelem is csodás volt, hogy a teljesség igénye nélkül soroljak fel meccseket. Az Arsenal játékosai élvezik, amit csinálnak, és jól érzik magukat a pályán. Ezért képesek ezekre a teljesítményekre, minden héten megmutatják nekünk, mi az a foci.

A tavalyi szezonból ki ne emlékezne a Liverpool elleni 4-4-re? Szerintem az egész Premier League-idény legjobb mérkőzése volt, és ezt úgy is ki merem jelenteni, hogy nem láttam minden összecsapást tavalyról. Elképesztő volt az az este. Arshavin és a fiúk varázslatossá tették számunkra, rendkívül lüktető iramú, és kiszámíthatatlan meccs volt. Sosem tudtad, mi fog történni. Benne volt, hogy a Liverpool lövi a következőt, és benne volt az is, hogy az Arsenal. A végére leizzadtam az agyamat is, 3-4-nél már ünnepeltem a győzelmet. Berúgták a negyediket a liverpooliak, ránéztem az órára, és azt gondoltam: 'Úristen, még akár 5-4-re is kikaphatunk, ha nem figyelünk. Vagy 4-5-re nyerhetünk még? Mi van itt?' Ha már erre gondol az ember, az a meccs milyen, ha nem kiszámíthatatlan?

A címet megnézve senki nem érti, miért írom le ezeket a dolgokat. A csoda szó számomra azt a futballélményt jelenti, amelyet az Arsenal képes megadni számomra, de rajtuk kívül más gárdák nem. Még ha nem is nyerünk trófeát teszem azt, 10 évig, gondoljon bele mindenki abba, hogy lesznek még csodák. Minden szezonban lesz olyan siker, vagy legendás meccs/győzelem, ami bevonul a történelembe. Várd hát a csodát, és élvezd az Arsenal stílusát!

Zárásul egy tavalyi meccsről írok, amely igazi futballélmény volt számomra. A Chelsea-Arsenalról van szó. 1-0-ra elhúzott az ellenfél, és valljuk be, a Chelsea kontrollálta a meccs történéseit. Nem éppen a legjobb kezdőnnkel álltunk ki, de a második félidőben valahogy fordítani tudtunk. Van Persie duplázott, így nyertünk. A mérkőzésen többnyire védekezett a csapat, ritkán támadott, túl sok közünk nem volt ehhez a találkozóhoz és mégis...