1913 volt az az év, amikor az Arsenal Football Club beköltözött abba az arénába, amelyben egészen 2006-ig futballozott, és amelyik stadion rengeteg sikert megélt.

93 év. Rengeteg idő. Ennyi ideig parádéztak az Arsenal éppen aktuális sztárjai a pályán, lőttek feledhetetlen gólokat, csináltak meg parádés cseleket, és késztették arra a drukkereket, hogy ollézzanak, vagy éppen hullámozzanak egy-egy meccs végén. Modernebbé válik a világ az idő múlásával, és érzi az ember, hogy egy korszaknak véget kell érnie. Így volt ez a Highburyvel, a csapatnak szednie kellett a sátorfáját, és az Emiratesbe kellett költöznie, hiszen az korszerűbb, nagyobb, és látványosabb. Egy olyan nagymúltú stadionnak, mint a Highbury, méltó búcsúztatás kell. A sors a Wigan elleni bajnokit jelölte ki.

Már önmagában egy efféle búcsúmeccs nagy izgalmakat tartogathat, hiszen a játékosokban ott motoszkál egy hang: 'Gyerekek, meg kell ezt a meccset nyernünk! Búcsúzzunk el méltóan!' Igen ám, de volt még egy érdekesség. Az Arsenal az utolsó forduló előtt az 5. helyen állt a tabellán, és versenyben volt a 4. helyért a Tottenhammel. Kettős nyomás nehezedett Henryékra, de jól kezelték a helyzetet.

A meccsen hatalmas kép fogadta a játékosokat: minden néző pirosban és fehérben volt, különleges hangulatot varázsoltak a kicsike arénába, és ez így volt rendjén. A találkozó simán indult, Pires már a 8. percben vezetést szerzett fejjel, mindenki velőtrázóan nagyot ordított, természetesen az Ágyúsok híveiről volt szó. Ezután kisebb pánikhangulat kerekedett a stadionban, hiszen Scharner egyenlített, majd ezután Thompson módosította az állást, 1-2-re. Henry is hozzátette a magáét a meccshez, rúgott két gólt, a szünetben már mi vezettünk 3-2-re. A 75. percben büntetőhött jutottak az Ágyúsok, Henry pedig ezt is bevágta. A gólörömét sosem felejtem el: letérdelt, megcsókolta a stadion gyepét még egyszer utoljára, majd egy tisztelgő mozdulatot tett a szurkolók felé. Zseniális sportember. Viszont ne feledkezzünk meg a többiekről sem, akik szintén hozzátettek ehhez a fantasztikus naphoz. Név szerint: Lehmann, Eboue, Toure, Campbell, Cole, Hleb, Van Persie, Fabregas, Silva, Pires, Ljungberg, Reyes, Bergkamp, Henry, Almunia, Djourou, Wenger. A lefújás után konfettiáradat lepte el a Highburyt, piros és fehér színű szalagok röpködtek a levegőben. Szép színek, szép képek. Más is történt a meccsnek véget vető sípszó után: a csapat megtudta, hogy a 4. helyen végzett a bajnokságban, mivel a Tottenham az utolsó fordulóban kikapott. Úgy ünnepelt mindenki, mintha meglett volna a bajnoki cím, felejthetetlen volt. A Highbury előtt ki volt helyezve egy óra, amin ez állt: Highbury Countdown, plusz az aktuális hátralévő idő. Mindegyik szám 0 volt a befejezést követően, 38,359 néző pedig örökre búcsút mondott ennek a fantasztikus létesítménynek. Farewell, Highbury!

Büszke vagyok arra, hogy már akkor Arsenal drukker lehettem, és átélhettem a csodát, amellyel akkor megajándékoztak a fiúk. Van viszont egy rossz érzésem. Tekintettel a jelenlegi trófeamentes időszakra, felötlött bennem egy kérdés: vajon ahogy a csapat elhagyta a Highburyt, elhagyta a sikerekhez vezető utat is? A válasz úgy hangozna, akárki mondja, hogy természetesen nem. Én is így gondolom. De megéri elgondolkodni rajta, nem igaz?

Az utolsó sorokat csak elgondolkodtatónak szántam, köszönöm, hogy elolvastátok ezen művemet is! Üdvözlet, Matthew voltam.